Lost Soul # 11. fejezet - Hedwig érzései

 - Nem. - válaszolta a lány higgadtan. - Ha velem jönnél, megölne.

 - Nem érdekel. Akkor sem mehetsz egyedül. - emelte fel hangját Chris, mire a lány ráemelte bíborszínben izzó tekintetét.

 - Tényleg meg akarsz halni? - kérdezte. Nem kiabált, de hangja haragot és dühöt árasztott, még ha halk is volt. Christ egy pillanat erejéig újra átjárta a félelem, amit a lány közelében érzett, még az első találkozásukkor. Abban a másodpercben kissé megingott elhatározása, de gyorsan össze szedte magát, és határozott hangon válaszolt.

 - Nem. De akkor sem mehetsz egyedül. Mondhatsz bármit, veled megyek. - Döntésre jutott. Nem hagyja többé magára a lányt, még ha ez talán az életébe is fog kerülni. Már nem számított. Kirúgták az iskolából, a szülei pedig halottak. Egyedül Hedwig van mellette. Csak ő, és senki más.

 - Nem! - állt fel könnyes szemmel kiabálva a lány - Nem jöhetsz és kész! - Chris őszintén megdöbbent, nem volt ideje válaszolni, mert a lány nem hagyott rá időt - Nem akarom hogy meghalj érted?! Nem akarok újra egyedül maradni! - üvöltötte sírva - hallani lehetett a fájdalmat és a kétségbeesést hangjában, amitől Chris szíve is elszorult. - Nem tudod milyen érzés, amikor ott állsz az esőben, segítségért kiabálsz, de senki nem hall téged! - folytatta, a fiú pedig szinte látta maga előtt a kétségbeesetten zokogó, magányos lányt. - Nem tudod milyen mikor mindenki gyűlöl, és egyedül kell állnod a fájdalmat. - zokogta tovább. - Mikor nincs senkid, nem kellesz senkinek, és teljesen magadra maradtál! - Chris kezdte érteni mi rejtőzik a lány szavai mögött. Félelem. Hedwig félt a magánytól.

   A fiú hirtelen a lányhoz lépett, és szorosan karjai közé zárta.

 - Buta. - mondta halkan - Nem hagyom hogy egyedül maradj.

   Hedwig azonnal elcsendesedett. Megdöbbent Chris hirtelen ölelésétől, ugyanakkor megnyugtatta őt a fiú érintése. Kétségbeesett zokogása, lassan csendes sírássá halkult. A fiúba kapaszkodott, mint aki soha többé nem akarja elengedni őt, és lassan kezdett kicsit megnyugodni. Teljesen kizárta a világot, csak a fiú megnyugtató suttogása ért el hozzá: Nem hagyom hogy egyedül maradj. Már nem félt, nem rettegett semmitől, úgy érezte senki nem bánthatja őt többé. Békés nyugalom árasztotta őt el.

 - Rendben? - kérdezte Chris, kissé elhúzódva a lánytól, hogy a szemébe nézhessen, de továbbra sem engedte őt el.

 - Rendben.

Lost Soul # 10. fejezet - Zavaros képek

   A következő napon még kevesebbet beszéltek egymással, mint szoktak. Hedwig még a fiú szobáját is kerülte, és nem kopogtatott be hozzá különböző ürügyekkel. Fel-alá járkált a házban, vagy levágta magát a kanapéra, és ott heverészett. Azóta hogy találkoztak Hirammal, nem is tudott másra gondolni, egésznap ő és a vele kapcsolatos emlékei jártak a fejében.

  - Mi az ott a kezeden?

 - Semmi, hagyjál békén! - húzódott el a fiútól, de az gyorsabb volt, és elkapta a lány heges csuklóját, aki erre halkan felszisszent.

 - Miért csináltad? - kérdezte, a vágásokat nézvegetve.

 - Semmi közöd hozzá! - tépte ki magát karját a fiú fogásából, és hátrébb lépett  jobb kezével takarva bal csuklóját.

 - Nem tudom miért csináltad... De ez semmire sem megoldás! - emelte fel hangját a fiú, mire a lány kikerekedett szemekkel nézett vissza rá. - Soha többet ne tedd ezt újra! - folytatta, és újra megragadta a lány kezét.

 - Engedj el! - kiabálta.

 - Hallgass meg! Akkor elengedlek! - kiabált vissza, mire a lány bólintott, a fiú pedig elengedte őt. - Azzal hogy magadat bántod, semmit nem oldasz meg, csak rontod a helyzetet. Miért tetézed a saját fájdalmadat? Inkább próbáld meg néha félre tenni a szenvedést, és a dolgok napos oldalát nézni!

 - Napos... oldal?

 - Pontosan! - mosolygott a fiú. Onnantól kezdve mindennap találkoztak, mindennap beszélgettek, és szép lassan barátokká váltak. Aztán történt valami...

 - Miért csináltad?!

 - Te nem tudsz semmit, nem értheted!

 - Megszegted az ígéreted! hazudtál!

 - Fogd be! - majd egy ápolónő sietett a lány szobájába, és kitessékelték a fiút. Ekkor találkozhattak egymással utoljára...

 - Neharagudj... Hiram... - suttogta Hedwig alig hallhatóan. Ahogy visszaemlékezett ezekre az időkre, megértette miért kell hazugságokra, és megtört ígéretekre vadásznia. Mintha ezzel jóvá tehetném saját bűnöm... - gondolta a kanapén fekve, majd a feladatáról újabb emlékképek borították el elméjét.

   Egy lány áll az utcán, a szakadó esőbe. Teljesen átáztak a ruhái, reszket a hidegtől, borzasztóan fázik. Sírva könyörög segítségért, de senki nem hallja őt. Ijedten próbálkozik tovább, de semmi értelme, hiszen senki nem láthatja őt...

   Aztán néhány nap múlva, végre hozzá szól valaki. Felrángatja a földről, és elviszi valahová... minden homályos... nagyon gyenge... egy sötét helyen van, és egy sötét, csuklyás alak beszél hozzá... egy nő...

 - Készen állsz beteljesíteni a feladatod, hogy végül eltűnhess ebből a szenvedéssel teli világból?

 - A... azt hiszem... - válaszol bizonytalanul a lány, aki úgy érezte az ájulás kerülgeti.

 - Helyes... jó kislány... - válaszolja a nő, és innentől megint csak minden zavaros...

 - Miért? Miért nem tűntem még el? - kérdezte halkan, válaszra várva a csöndben. Már megértette miért kapta azt a feladatot amit, de ezen kívül, semmit sem tudott. Csak el akart már végre tűnni... ebből a szenvedéssel teli világból.

   Chris már sokadszorra tekintett ki résnyire nyitott szobaajtaján, de Hedwignek nyomát sem látta. Néha hallotta könnyed lépéseit a földszintről, de az emeleten még egyszer sem fordult meg. Talán túl durva voltam vele? - hallotta újra saját hangját. ahogy parancsolóan szól a lányra: "Ígérd meg!". Csak védeni akarta őt, miután megbánta hogy eltaszította magától. Biztos fájdalmat okoztam neki, és régi sebeket téptem fel azzal, hogy magára hagytam... - gondolta, és idegesen a falba bokszolt. Tényleg egy idióta vagyok. - szidta magát. Úgy érezte le kéne mennie, és beszélnie vele a múltesti dologról. Azonnal felkelt az ágyáról, kisétált szobájából, és halkan, ráérősen lement a lépcsőn. Hedwig a nappaliban feküdt a kanapén, és üveges tekintettel bámulta a plafont, majd Chris hangja térítette őt magához, éber álmából.

 - Ha akarsz, találkozhatsz vele, végül is nem szólhatok bele abba hogy mit teszel, és mit nem, de van egy kikötésem. - mondta, mire a lány kíváncsian felült.

 - Mi az? - kérdezte, de szinte már előre tudta a választ.

 - Én is veled megyek.

Lost Soul # 9. fejezet - Hiram

   Egészen addig néma csöndben léptettek egymás mellett, amíg el nem érték a házat, és be nem léptek a sötét előszobába. A fiú épp szólásra nyitotta száját, de a Hedwig megelőzte.

 - Hozok jeget.

 - Várj, majd én! - ragadta meg Chris a lány csuklóját, és visszarántotta. Hedwig nem hitt a fülének. Meglepetten nézett a fiúra, aki félrefordította róla tekintetét. Eddig nem is érdekelte hogy mi van velem... - gondolta, de a fiú utóbbi szavai boldogsággal öntötték el szívét, és még hosszú percekig visszhangoztak gondolatai közt.

 - Köszi... - mosolygott Chrisre, aki mikor megpillantotta a lány kedves mosolyát, újra félrekapta róla arcát, és már indult is a konyha felé. Mi a franc van velem? - gondolta mikor kinyitotta a fagyasztót, és kibontott egy zacskó jeget. Keresett egy vékony törölközőt, és belecsomagolt egy nagy adag jeget, ezzel a kezében lépett a nappaliba, ahol Hedwig már egyenes háttal ülve a kanapén várt rá. A fiú lépteinek hangja irányába kapta tekintetét, és szótlanul nézett annak szemeibe.

 - Megígértem hogy mesélek Hiramról... - kezdte azonnal, amint Chris is belépett a szobába.

 - Feküdj le. - szólt a fiú parancsolóan. Hedwig értetlenül nézett rá, és próbált nem fülig vörösödni a fiú szavai hallatán. - Mutasd az oldalad. - nézett rá komolyan a fiú.

 - Ma... majd én elintézem! - botlott meg a nyelve zavarában. Túlságosan hozzászokott a magányhoz, ezért a fiú törődése (bármennyire is örült neki) szokatlan volt számára, és zavarba hozta.

 - Azt mondtam mutasd! - mondta magabiztosabban, hangja mégis nyugodt maradt. Erre Hedwig felhúzta pulcsiját a jobboldalán, így már a fiú is láthatta a hatalmas sötét zúzódást a lány oldalán, a bordáinál. Közelebb lépett hozzá majd letérdelt, és a jeget Hedwig sérülésére rakta. - Ezt szorítsd rá egy kicsit. Jobb lesz tőle. - állt fel mellőle.

 - Nem olyan komoly... - válaszolta a lány.

 - Nem érdekel. Akkor is jegeld. - parancsolt rá határozottan Chris, és közelebb húzta a fotelt a kanapéhoz, ahol Hedwig ücsörgött. Különös melegség töltötte el a lányt. Miért ilyen kedves? - futott át agyán a kérdés, és lopva a fiúra pillantott. Állandóan kifejezéstelen arcán, most az aggodalom, és a düh apró jeleit vélte felfedezni a lány. Talán aggódik... értem? - ez volt az első ami eszébe jutott, majd szétkergette ezt a gondolatot. Nem... biztosan nem... valószínűleg csak zavarja hogy újabb felesleges nyűgöt akasztottam a nyakába.

 - Ki volt az? - kérdezte, és Hedwigre nézett, dühösen izzó szemekkel. Természetesen nem Hedwigre volt dühös, hanem arra az alakra... újra lejátszódott előtte a jelenet ahogy belerúg a lányba, mintha csak egy kóbor kutya lenne, és újra látta maga előtt az élvezettel teli tekintetét amivel a lány eltorzult arcát figyelte. Felfordult a gyomra.

 - Bizonyára nem meséltem neked túl sokat magamról... ne haragudj, hogy eddig hallgattam. - kezdte. - Tudod, még az előtt hogy ezzé váltam volna, nekem is volt egy életem, családom, és barátaim. Persze nem volt olyan jó, mint ahogy hangzik. Az apám rendszeresen ivott, engem is és anyámat is sokszor megvert. A "barátaim" csak bántottak. - sorolta - Rengetegszer éreztem úgy, hogy meg akarok halni. Ilyenkor volt hogy fogtam egy kést, vagy sniccert és... innentől gondolom már sejted mi következett... - mesélte Hedwig, közben kerülve Chris tekintetét, egyenesen maga elé bámult. Nem akart a szemébe nézni, képtelen lett volna látni annak száraz tekintetét, ám Chris szemeiben nem a szokásos borússág tükröződött, sokkal inkább a harag, együttérzés, és még valami más keveredett  - Aztán valaki meglátta a csuklómon a vágásokat. Előre féltem attól hogy miket fog mondani rólam de ehelyett azt mondta soha többet ne csináljam, hogy ne haljak meg, és bármilyen nehéz is, éljek tovább. Lássam meg a boldogságot, és felejtsem el a gyűlöletet. Furcsa nem? Még csak nem is ismert, semmit sem tudott rólam, de meg akart menteni...

 - Ő volt Hiram? - kérdezett közbe Chris. A lány felnézett rá, de nyoma sem volt a tekintetében az utálatnak vagy megvetésnek, Hedwig mégis képtelen lett volna megmondani, mit lát a fiú szemében.

 - Igen... - bólintott a lány egy pillanatra elmosolyodva, majd folytatta. - Egyre több időt töltöttem vele. Megtudtam hogy neki meghalt az apja, így egyedül maradt az anyjával és a húgával. Ismerte a fájdalmat, de ő le tudta küzdeni. Nekem is megtanította hogyan álljak fel újra és újra, hogy folytassam az utamat, széles mosollyal kacagva a fájdalom arcába. Boldog voltam. Végre fontos lehettem valakinek... De közben otthon egyre jobban elfajultak a dolgok... már nem bírtam tovább, képtelen voltam észrevenni az élet örömeit, ahogy ott feküdtem a földön tehetetlenül, miközben apám ütött. Újra pengéhez nyúltam, és mélyebben vágtam a csuklómba, mint azelőtt bármikor. Borzasztóan fájt, azt hittem és reméltem hogy elvérzek, mégis a kórházban ébredtem. Hiram ott állt az ágyam mellett és nagyon, nagyon dühös volt rám. Megígértem neki hogy nem csinálom ezt többet, mégis megtettem. Borzasztóan éreztem magam. Próbáltam megmagyarázni neki, mentegetőzés nélkül, de nem fogadott el semmilyen magyarázatot. Erre én is dühös lettem. Nem tudott semmiről, így fogalma sem volt róla miért csinálhattam. Ez az én hibám volt, mégis kiabáltam vele. Addig veszekedtünk és üvöltöztünk egymással, még egy ápolónő ki nem tessékelte őt a kórházból. Akkor beszéltem vele utoljára, ugyanis rögtön azon az estén hogy hazaengedtek, apám véget vetett mindennek... - fejezte be. Chris észre vette a csillogó könnyeket Hedwig szemében, de nem szólalt meg. Képtelen volt bármit is mondani. Annyi, de annyi mindent kellett elviselnie, és még én sajnáltattam magam? - szorította dühösen ökölbe kezét.

 - Szóval ennyi. - szólalt meg Hedwig újra, immáron nyoma sem volt hangjában a fájdalomnak, újra magabiztosan állt a lábain, megingathatatlanul.

 - Ígérd meg hogy nem mész a közelébe! - kérte Chris, Hiramra célozva. Hedwig nem tudta mit mondjon.

 - Ezt muszáj lerendeznem vele...

 - Ígérd meg! - követelte erőszakosan, de a lány még néhány pillanatig nem válaszolt. Igazság szerint, találkozni akart Hirammal. Le akarta végre zárni a múltját... de tényleg csak ennyiről lenne szó? - suhant át elméjén a kérdés, már előre tudva a választ - Nem... - Le akarta végre zárni a múltját.

Lost Soul # 8. fejezet - Idegen a sötétben

   Hedwig hirtelen megállt - teljesen ledermedt. Csak ki kerekedett szemekkel bámult maga elé, alig észrevehetően reszketve.

   Chris valamivel a lány mögött állt meg, és mereven a hang irányába fordult. Ki ijeszthette meg ennyire Hedwiget? - gondolta.

 - Hi... hiram? - dadogta a lány, félve a választól.

 - Szóval emlékszel még rám. - válaszolta a fiú, majd közelebb lépett, így Hedwig és Chris már tisztán látták őt. Ében fekete haja csak néhány centivel lehetett rövidebb mint Chrisé, elöl pedig a bal szemére lógott, így csak egyik sötét bordón világító szeme látszott.

 - A... az nem lehet... Hogyan? - kérdezte Hedwig, és könnybe lábadt szemekkel a földre rogyott. Kikerekedett szeméből patakokban folytak a könnyek, miközben csak némán és megsemmisülve térdelt a földön, maga elé bámulva.

   Chris semmit sem értett, hátrált néhány lépést. Ki a franc ez? Mi sokkolta Hedwiget ennyire? Mi a fene történhetett? Mi a fene történik? - kergették egymást fejében a kérdések, miközben szótlanul nézte a jelenetet.

   Hiram a lány mellé lépett, és a hajánál fogva felrántotta a földről. Hedwig halkan felnyögött, Chris keze pedig ökölbe szorult ahogyan nézte, hogy valamit a lány fülébe súg, amit ő nem hallhat.

 - Ezt inkább ne most rendezzük le. Most... - intett alig észrevehetően fejével Chris felé - ... nem alkalmas. Legközelebb egyedül gyere. Ha őt is hozod akkor megölöm. - mondta Hiram.

 - D... de - kezdte volna Hedwig, de nem tudta befejezni a mondatot.

 - Én megtehetem, úgyhogy ne ellenkezz. Értetted? - kérdezte. Hedwig rémülten bólogatott, és valamiért úgy érezte, Hiram nem hazudik - Szóval legközelebb egyedül gyere. Világos? - a lány újra bólogatott, mire az egészen eddig a percig őt fogva tartó alak az utca hideg kövére dobta a lányt, mikor elengedte.

   Hedwig rémült, és könnyes szemekkel nézett fel rá. Chris nem tudta eldönteni hogy a könnyeket a lány szemében a fájdalom, vagy a félelem számlájára írhatja-e. Olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy remegni kezdett, és haraggal a szemében nézte a fiút, ahogy a földön fekvő lány mellé lép, és rúgásra emeli a lábát. Chris egy pillanatra nem egy őrült tömeggyilkost látott az utca kövén feküdni, hanem egy egyszerű, védtelen lányt, de elkésett.

   Hiram egy hatalmasat rúgott Hedwigbe, akinek eltorzult az arca a fájdalomtól, és egy két percig nem kapott levegőt.

 - Ez még csak ízelítő volt abból, ami rád vár. - suttogta Hiram, miközben az oldalát szorító, némán fuldokló Hedwiget nézte - Te sem vagy olyan erős mint amilyennek hiszed magad. - mondta halkan, és egy gúnyos mosoly jelent meg arcán, majd egyszerűen hátat fordított, és elsétált.

   Chris még néhány pillanatig csak állt ott értetlenül, fontolóra vette hogy Hiram után menjen, de végül a józan esze diadalmaskodott haragja felett, és inkább a földről tápászkodni próbáló Hedwighez sietett.

 - Minden oké? - kérdezte Chris, egy kevés aggodalommal a hangjában. Annyira eltompult, és közömbös volt már nagyon hosszú ideje, szinte elfelejtette hogyan is kell érzelmeket közvetíteni mások felé.

 - Persze. - bólintott a lány, még mindig sérült oldalára szorítva kezét.

   Néhány perc múlva, már némán sétáltak. Egyikük sem szólt semmit, mégis tudták hogy Chris házához mennek, ami a jelenlegi otthonuk. Körülbelül negyedórányi gyaloglás után, a fiú szólalt meg először.

 - Mi volt ez az egész? - kérdezte.

 - Ha vissza értünk elmondom. - válaszolta Hedwig, még erősebben oldalára szorítva, kezét. 

Lost Soul # 7. fejezet - Csak egy séta

   Minden nap ugyanolyan volt. Chris csak akkor ment el iskolába ha ahhoz volt kedve, egyébként bezárkózott a sötét szobájába, és nem volt hajlandó előjönni, egész nap. Majd mikor leszállt az éj kilépett a szobájából, és csak annyit mondott semmibe révedő tekintettel "Menjünk". Ezután elindultak, és hajnalig az utcákat járták. Amíg Hedwig gyilkolt, a fiú csak megbújt az árnyak között és onnan nézte, a lány áldozatainak fájdalmas halálát. Újra és újra vér, sikolyok, és kétségbeesett kiáltások az éjszaka nyugalmában. Chris még mindig nem tudott sokat Hedwigről, de nem is akart. Csak arra vágyott hogy végre eltűnjön az életéből.

   Épp hasonló dolgokon gondolkodott, mikor kopogást hallott, szobája  ajtajának túloldaláról. Természetesen tudta ki az.

 - Nem vagyok éhes Hedwig! - kiabált ki. Ezután távolodó lépések zaját hallotta, majd újra gondolataiba merült.

   A lány csalódottan ment vissza a konyhába, és elcsomagolta az apró süteményeket, amiket a fiúnak sütött. Persze előre tudta mit válaszol majd a fiú a kopogtatására, de egy kicsit akkor is rosszul esett neki. Miután eltette a sütiket, nekiállt elmosogatni.

   Miért? Miért változott meg ennyire? Mi változtatta meg? - hallotta gondolataiban a kérdéseket, és csak arra tudott gondolni, hogy talán depressziós. Továbbra is hallotta a kérdéseket fejében, pedig már tudta rájuk a választ. Hogy mi változtatta meg?

 - Én - suttogta alig hallhatóan, és érezte ahogy a bűntudat marcangolja őt belülről. - Az én hibám... az én hibám... - ismételgette magában, miközben egy tányért törölgetett. Próbált másra gondolni, de képtelen volt elüldözni gondolatainak sötét felhőjét. Gyűlölt fájdalmat okozni másoknak. Bár nem igazán emlékezett életére, biztos volt benne, hogy ez mindig is így volt.

   Mikor befejezte a mosogatást, felsétált az emeletre, megállt a fiú szobája előtt, és várt. Nem tudta mire, vagy miért, egyszerűen csak állt ott, üres tekintettel, és a kilincset bámulta.

 - Menj el! - hallotta a fiú hangját.

 - Nem. - suttogta a lány, alig hallhatóan, mégis tett néhány lépést jobbra, majd leült az ajtótól egy-két méterre, a falnak támasztotta a hátát, majd felhúzta lábait, a térdeire támasztotta a kezét, és lehajtotta fejét.

   Fogalma sem volt meddig kuporoghatott így, de amikor nyílt a fiú szobájának ajtaja, már teljesen sötét volt a ház.

 - Menjünk. - hallotta a fiú hangját. A hang tulajdonosa pedig alig egy méterre állt tőle, és nézett le Hedwig szemeibe. A lány feltápászkodott a földről, és a fiú után indult.

   Chris már épp a bejárati ajtó kilincséért nyúlt, mikor a lány utána szólt.

 - Várj!

 - Mi az? - kérdezte Chris unott tekintettel.

 - Nem vagy éhes? - kérdezte Hedwig magabiztos hangon, pedig reszketett a szíve. Válaszul a fiú halk gyomorkorgására lett figyelmes, így folytatta. - Délután unatkoztam, és sütöttem egy kis sütit.

 - Oké. - válaszolt a fiú, Hedwig pedig elmosolyodott és visszaszaladt a konyhába, az apró sütikért.

   Chris találomra kiválasztott magának néhány darabot, és út közben némán enni kezdte.

 - Izlik? - nézett rá a lány kíváncsian, amire válaszul egy apró bólintást vélt észrevenni az utcalámpák fényénél, ami halovány reménnyel töltötte el szívét.

   Néhány utcával később a fiú törte meg a csendet.

 - Hová megyünk? - kérdezte.

 - Sehova. Csak sétálunk. - válaszolt Hedwig, előre félve Chris válaszától.

 - Nem kéne továbbra is embereket ölnöd? - kérdezte megvetően.

 - Ma este nem. Most csak sétálunk. - mondta a lány, kissé megbántva érezve magát a fiú megvető hanglejtésétől.

 - Értem. - mondta a fiú, lezárva a beszélgetést.

   Hedwiget pedig újra elfogta az az ismerős bűntudat, ami egyre gyakrabban telepedett rá. Jelenleg csak Chris lát, vagy hall, a szerződés pedig csak tetézi ezt. Én mégis csak fájdalmat okoztam neki azzal hogy magammal rántottam őt ebbe a világba. Talán fel kéne bontanom vele a szerződést? - az utolsó gondolaton még elidőzött egy kicsit, mikor egy régi, ismerős hang zavarta szét gondolatait.

 - Szeva Hedwig!

Újra itthon

Hali minna :)

Újra itt vagyok, egy hosszú kimaradás után, és remélem hogy még emlékeztek rám^^
Memória frissítésként hoztam új rajzokat a szereplőimről, Chris karakter leírását, és a következő fejezetet is. Igen tudom, ez a fejezet most rövidebbre sikerült, inkább bevezetés jellegű, a történet második felvonásába. Innentől pedig csak izgalmasabb és véresebb lesz.

Heaven

Lost Soul # 6. fejezet - Megtört árnyék

   Vér fröccsent Hedwig arcába, ahogyan átszúrta áldozata torkát. A férfi tehetetlenül vonaglott fájdalmában, és hörgő hangok kíséretében vért köpött. Ahogy a lány kihúzta a kését, a férfi  torkán hatalmas lyukból ömleni kezdett a vér az éjszakai utca hideg kövére.

   Élvezettel figyelte ahogy az előtte vergődő alak kétségbeesetten vonszolja magát a földön, és saját vérében fetreng. Mereven nézte áldozata utolsó, szánalmas és kétségbeesett

próbálkozásait, amíg görcsösen feszülő izmai végleg elernyedtek, a férfi pedig mozdulatlanná vált.

   A lány végig húzta ujját a kése lapján, majd a szájhoz emelte és lenyalta róla a vért. Beleborzongott a gyönyörűségbe. Bármennyire is utálta, és szégyellte bevallani: imádta ezt. Imádta nézni ahogy haldoklanak az emberek, és imádta a mindent beborító vért. Néha úgy érezte teljesen átveszik felette az uralmat a démonjai, akik vérre és gyilkolásra szomjaznak. Ilyenkor pedig teljesen átadja magát az érzésnek, és hagyja hogy az őrülete irányítson.

 - Ő volt ma az utolsó ugye? - kérdezte egy hang. Alig egy másodperccel később lépett elő az éjszakai árnyékok közül, a hang tulajdonosa. A sötétben csak sejteni lehetett az alakját, egyedül a sötétben vörösen izzó szemei látszottak tisztán. Kérdésére válaszul a lány bólintott, majd ezután az alak, a hullához sétált. A zsebébe nyúlt, és néhány pillanatnyi matatás után egy sötétbarna bőr tárgyat húzott elő. Kinyitotta a pénztárcát, és előhúzta a személyi igazolványát.

 - Peter Robbers. 43 éves, könyvelő. - olvasta az információkat. A lány nem válaszolt semmit, a fiú pedig visszacsúsztatta az igazolványt a tárcába, majd zsebre tette, és felállt. - Állj hátrébb! - mondta a lánynak, és felemelte a benzines kannát amit egészen idáig magánál tartott. Leöntötte az áldozat holttestét, és körülötte a földet, majd a hulla mellé hajította a benzines kannát. Eszébe jutott a személyi igazolvány, azt is elővette, és odadobta.

   Ezután gyufát vette elő, és meggyújtotta a benzines halmot, ami hirtelen kigyulladt, és hatalmas lánggal égni kezdett. A tűz fénye betöltötte a sötét, kivilágítatlan utcát, akárcsak az égő hús szaga. Hedwig mélyen belélegzett, hogy érezze a hulla szagát, és csodálattal a szemében nézte ahogyan a férfi ruhái elégnek, és előtűnik alóla a véres, megpörkölődött, (helyenként már szenes) hús. - Menjünk - mondta a fiú határozottan, és elindult. A lány tudta hogy nem ellenkezhet, pedig annyira szeretné még nézni ahogy összeég a hulla, mégis elindult, és szó nélkül követte Christ, az éjszakába.