Köszönetnyilvánítás

   Hát végül idáig is eljutottam, hogy sikerült befejeznem egy történetet, aminek írása során szerintem sikerült fejlődnöm is egy keveset. Egy élmény volt ezt a történetet írni, én legalábbis nagyon élveztem minden rászánt percet, és ez egyrészről nektek köszönhető.

   Szóval hogy a lényegre térjek, szeretném megköszönni nektek, hogy szántatok rám némi időt, és elolvastátok a blogom, emellett nagyon hálás vagyok a kommentjeitekért, és a chat-en írt üzeneteitekért. Ezek a talán aprónak és jelentéktelennek tűnő dolgok többet számítanak mint hinnétek! Nem egyszer sikerült feldobnotok egy-egy napom, vagy motivációt adni az íráshoz, néhány bátorító, vagy kedves szóval. Köszönet illet benneteket még a feliratkozók, és a díj miatt is! Számomra az első feliratkozóim és az első díjam is, mind nagyon sokat jelentenek, de úgy gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.

   Persze ha mindenre ki akarnék térni, itt ülhetnék reggelig. A lényeg, hogy nagyon hálás vagyok nektek mindenért, mégis csak egyetlen szót tudok írni így a végén:

   Köszönöm!

Heaven

Lost Soul # 14. fejezet - Egy fájdalmas, és néma búcsú

   Hiram hirtelen egy kezet érzett a vállán, és felnézett. Hedwig térdelt előtte, jobb keze az ő bal vállán nyugodott, félénk, halvány mosolya pedig kedvességet árasztott.

 - Ne haragudj. - mondta, A fiú elméje pedig néhány pillanat alatt felszabadult az őt kínzó sötétség alól, és elöntötték őt az emlékek. Mikor először találkoztak, mikor mindig együtt mentek haza, mikor együtt töltötték a délutánjaikat a közeli parkban, mikor mindketten boldogok voltak, megannyi fájdalom és szenvedés közepette. Lehajtotta fejét, hogy Hedwig ne láthassa a könnyeit, aki csak csendben nézte az előtte térdelő fiút, továbbra is vállán tartva a kezét. - Minden rendben. Senki sem bánthat többé. Itt leszek melletted. - suttogta Hiramnak megnyugtatóan, aki továbbra is képtelen volt felnézni Hedwigre, helyette némán bámult maga elé a hideg betonra. A lány még mindig őt nézte, keze még mindig az előtte térdelő fiú vállán nyugodott, tekintetével pedig kedvességet sugárzott.

 - Nem. - suttogta halkan Hiram, és minden bátorságát összeszedve a lányra emelte tekintetét. Egészen idáig elveszetten bolyongott a vérfagyasztó, hideg sötétségben, egy kiút után kutatva, amit most végre megtalált. Hedwig eloszlatta a sötét, fekete félelmeit, szenvedéseit, és kivezette őt a sötétségből. - Nekem kéne bocsánatot kérnem. - nézett a lány szemébe, és tekintetének bordó fénye lassan kihunyt, szemei újra kéken csillogtak a holdfényben. - Neharaguj. - állt fel, Hedwig pedig követte mozdulatait. Fényesen csillogó könnycseppek gördültek le arcán, bár ezek most nem a fájdalom, inkább az öröm könnyei voltak. - Na, ne sírj már! - mondta Hiram megnyugtatóan, és egy kedves mosoly jelent meg az arcán. Hedwig megtörölte könnyes szemeit, ám amint felitatott egy könnycseppet, egy újabb csordult végig az arcán. Csendesen szipogva álldogált a fiú előtt, aki csak mosolyogva figyelte őt, egészen addig, amíg Hedwig nem ugrott váratlanul a nyakába. Erősen belekapaszkodott a fiú fölsőjébe, és úgy mondta halkan.

 - Hiányoztál. - bár nem lehetett érteni mivel arcát Hiram pulcsijába temette, a fiú valahonnan mégis sejtette mi lehetett a szó, amit suttogott. Ő is átölelte a lányt, és erősen magához szorította, arcát Hedwig nyakába fúrta. Hiram egy kis idő után felnézett, és pont meglátta, ahogyan a kis utca végében álló árny szemei vörösen felvillannak.

 - Te is. - válaszolta halkan a lánynak, újra ránézve.

 - Készen állsz? - kérdezte Hedwig.

 - Igen. És te?

 - Igen.

   Ezután eltűntek, elnyelték őket a torz, és sötét árnyékok, amiket egy pislákoló utcalámpa fénye vetett a hideg földre. Az egyik pillanatban még ott álltak, a következőben pedig nyomtalanul elillantak.

   Chris előlépett rejtekéből ahonnan az imént még nesztelenül figyelt, most pedig tekintetével a szűk utcácskát pásztázva Hedwiget kereste. Lassan arra a helyre sétált, ahol néhány másodperce még a lány állt, és egy apró jelre, vagy nyomra várt. Bármi megtette volna, tényleg bármi. Egy hűvös fuvallat, egy bagoly huhogása vagy macska nyávogása, tényleg akármi! Mégsem történt semmi. Tekintetének vörös izzása kialudt, barna szemében a színtiszta fájdalom tükröződött a hold sápadt fényében,talán egy könnycsepp is kicsordult szeméből, majd végigfolyt arcán. Még mindig várt, még nem adta fel, de nem hallott mást csak a megszokott autózúgást. Már épp indulni készült, mikor egy erőtlen, kósza szellő simított végig a betonon, szárnyain pedig egy gyűrött papírlap sodródott a fiú lábai elé. Chris lehajolt és felvette, majd széthajtogatta, és olvasni kezdte az írást, amit a lapon látott.

Chris!

Sajnálom hogy most itt hagylak, és még csak el sem búcsúzhattunk rendesen, remélem eljutnak hozzád ezek a sorok! Ha most is ezen mondatokat olvasod, kérlek tégy félre egy pillanatra minden rosszat, és nézz fel az égre, figyeld a csillagokat! Azt mondják, mikor valaki végleg távozik az élők sorából lehull egy csillag, mikor pedig valaki megszületik, egy új szikra ragyog fel fényesen, az éj sötétjében. Figyeld a csillagokat, és soha ne felejts el!

Hedwig

   És abban a pillanatban ahogy Chris az éjszakai égboltra emelte tekintetét, felragyogott egy új, halovány fénypont, ami kedvességet árasztott magából, a sötét utcákat pedig betöltötte a fiú szenvedéssel telt, fájdalmas kiáltása.

Lost Soul # 13. fejezet - Kísértet

   Hedwig tehetetlenül vergődött, miközben Hiram egyre erősebben fogta őt le. Próbált szabadulni, de akárhogy erőlködött, képtelen volt kitépni magát a fiú karjai közül.

 - Fogb be! Fogd be! - kiabált tovább, kissé hisztérikusan, mire Hiram felnevetett.

 - Milyen aranyos - duruzsolta Hedwig fülébe, aki erre erősebben kezdte dobálni magát. Bár őrülete irányította a lányt, kétségbeesése hamar magához térítette. Próbált megnyugodni, és higgadtan gondolkodni hogy szabadulhatna ki Hiram szorításából. Lassan kezdte átlátni a helyzetet, és mikor kitalálta hogyan fog szabadulni sötét mosoly jelent meg arcán.

 - Túl figyelmetlen vagy, te idióta. - suttogta, mikor a fiú egy óvatlan pillanatában engedett az erős szorításából, elég teret hagyva ezzel a lánynak egy jól irányzott rúgáshoz, amivel sikerült őt eltalálnia, noha néhány centire elhibázta a fiú gyomorszáját. Hiram elterült a földön a rúgás erejétől, majd elégedetten megszólalt.

 - Nem is rossz. - állt fel a földről lassan - Talán mégis csak elszórakoztathatsz még egy darabig

   Hedwig szíve rendszertelenül vert zihálva kapkodott lebegő után, és teljesen pánikba esett. Egyre felelőtlenebbül támadott, kétségbeesése teljesen eluralkodott rajta, elméje elborult. Egy újabb kétsébeesett és figyelmetlen lépésének következtében, a fiú könnyedén mellkasba rúgta, majd bevitt egy erőteljes jobb horgot, mire Hedwig elterült a földön. Feje erőteljesen csapódott a betonhoz, könyökét felhorzsolta esés közben. Amint megérezte a vére ízét szájában, kissé kitisztultak gondolatai, a fiú ütésének sikerült magához térítenie őt. Lassan, félelemtől és fájdalomtól remegve tápászkodott fel a földről, felrepedt ajkából vér csöpögött. Hiram türelmesen megvárta míg a lány feláll, csak azután rontott neki újra.

 - Nem értem... - szólalt meg halkan, de kénytelen volt félbehagynia mondatát, míg félrehajolt a fiú egy csapása elől, majd a fiú következő támadását is kivédte, ezután pedig ő mért csapást ellenfelére. - Mi történt veled? - fejezte be mondatát, ám pillanatnyi figyelmetlenségéből a bal felkarjába nyilalló éles fájdalom térítette magához. Ellenfele támadásai intenzívebbé és erősebbé váltak, Hedwignek minden porcikájával arra kellett összpontosítania, hogy idejében védje Hiram csapásait.

 - Még te kérdezed?! - kiabált rá a lányra, s nem hogy nem hátrált meg, inkább még hevesebben és gyorsabban küzdött. Néhány csapását nem tudta teljes egészében kivédeni a lány, itt egy vágás, ott egy horzsolás éktelenkedett halovány bőrén. Továbbra is védekezett, miközben lassan sikerült felülkerekednie félelmén, melynek helyébe fájdalom költözött. Lehetősége sem volt visszatámadni, a fiú félőrült démonként ostromolta őt megállás nélkül, magából kikelve. - Na ne szórakozz! - üvöltött a lányra, akinek minden erejét felemésztette  fiú csapásainak elkerülése. Miért csinálja ezt? - kérdezte magától mikor egy újabb ütést, majd egy rúgást is sikerült hárítania. Fáradni kezdett, egyre nehezebb lett számára a védekezés. Zúzódások, és horzsolások borították mindenütt, de nem szenvedett komoly sérüléseket leszámítva egy mélyebb vágást a bal válla tájékán. Persze élete nem volt veszélyben, valószínűleg ha szíven szúrta volna őt ellenfele sem halt volna meg, - elvégre senki sem képes kétszer meghalni - ám a fájdalmat ugyanúgy érezte volna.

   Hiram kezdett kicsit lenyugodni, már nem támadott olyan hevesen és erősen mint egészen eddig. Már nem tombolt többé vadállat módjára, mozdulatai lassultak, míg végül már nem támadott többet, csak kifulladva nézte a fáradtságtól ziháló Hedwiget.

 -Tényleg... tényleg nem tudod? - kérdezte, kivételesen egészen emberien. A lányt is meglepte hogy Hiram ezúttal normálisan szólt hozzá, válaszul pedig csak a fejét rázta.

 - Értem... - ült ki egy eszelős, sötét vigyor arcára, és nevetni kezdett, mintha csak valami vicceset hallott volna, ám sokkal inkább egy őrült, megtört lélek kacajának tűnt. - Rendben... értem... - mondogatta továbbra is magában nevetgélve, halálra rémisztve ezzel Hedwiget. - Szóval tudni akarod mi történt? - fordult felé, örvénylő őrülettel tekintetében - Van fogalmad róla hogy milyen terhet tettél a vállamra? Miután a halálodat kívántam, te tényleg elmentél. Van fogalmad róla milyen érzés volt minden reggel felkelni, és tükörbe nézni ezzel a tudattal?

 - De... - kezdte volna Hedwig, ám Hiram a szavába vágot.

 - Halgass! - kiabálta, de a lány nem törődött parancsoló szavaival.

 - Én nem akartam meghalni! Nem akartam ezt tenni veled! - kiabálta túl a fiú szavait.

 - Én viszont meg akartam halni... - halkult el hangja, majd újra felkiáltott - Mégis, még mindig itt vagyok! Kísértenek az emlékek, nem hagynak aludni! Te vagy az aki kísért engem ebben a véget nem érő rémálomban! Miattad szenvedek! - tombolt magából kikelve, üvöltözve. Hedwig lassan felállt a földről, és Hiram mellé lépett. Könnyei patakokban folytak le az arcán, ahogy tudatosult benne, hogy azt a Hiramot akit ő megismert, soha nem fogja újra látni. Ő nincs már többé, felemésztette őt saját fájdalma és őrülete, immáron csupán önmagának megtört, szenvedő árnyéka.

Lost Soul # 12. fejezet - Palástolatlan félelem

   Mikor leszállt az éj sötét leple és elcsendesedett a környék, Hedwig még egyszer megkérdezte Christ.

 - Biztosan jönni akarsz?

 - Igen. - érkezett a fiútól a rövid, ám határozott válasz.

 - Oké... - mondta halkan a lány, bár továbbra is rossz előérzete volt ezzel kapcsolatban. Mégis, ha eszébe jutott amit Chris korábban mondott - Nem hagyom hogy egyedül maradj - megnyugodott, és kellemes melegség öntötte őt el. Az övére erősített tokokba csúsztatott néhány kést, majd leült a kanapéra és ott várta a fiút, aki másodpercekkel később ügetett le a lépcsőn.

 - Mehetünk? - kérdezte, miután bekötötte cipőjét, és felállt, Hedwig pedig válaszul csak bólintott, majd kiléptek az ajtón, és belevetették magukat az éjszaka feketeségébe.

   Szorosan egymás mellett, némán sétáltak végig az utcákon. Chris szinte percenként pillantott lopva a lányra, aki látszólag teljesen elkalandozott mellőle gondolataiban

 - Félsz? - kérdezte tőle halkan. Néma bólintás volt rá a válasz, amin a fiú nem csodálkozott. Legutóbb csak távolról, külső szemlélőként nézte Hiram és Hedwig jelenetét, mégis kirázta őt a hideg attól a sráctól. - Ha ez megnyugtat... én itt vagyok melletted. - szólt halkan Chris. Nem igazán tudott mást mondani, nem jutott eszébe jobb, de legnagyobb meglepetésére Hedwig elmosolyodott szavain, és bólintott.

   Néhány lépéssel később a lány hirtelen megtorpant, Chris pedig kérdőn nézett rá, ám Hedwig nem hagyott neki időt a kérdezősködésre.

 - Már közel van. - suttogta - Nem jöhetsz tovább.

 - Vigyázz magadra. - mondta a fiú búcsúzóul, majd leült a járda szegélyére, Hedwig pedig egyedül folytatta a sétát.

   Chris fel akart állni. Fel akart állni hogy utána rohanhasson, hogy vele menjen, és ne hagyja egyedül, de nem tehette. Megbeszélték, hogy Hedwig egyedül találkozik Hirammal, ő pedig a közelben vár rá. Ha odamenne annak csak felesleges erőszak lenne az eredménye, ezt pedig egyikük sem akarta, így tehetetlenül ült a hűvös betonon, és nézte ahogyan a lány alakja egyre távolodik, majd a sötétségbe vész, a fiún pedig szinte azon nyomban eluralkodott az aggodalom, és a türelmetlenség.

   Hedwig félelemmel telve sétált a kihalt, sötét utcákon. Minden egyes lépése után, még nehezebb volt a következő, miközben másra sem tudott gondolni mint hogy a megtett méterekkel, egyre közelebb kerül Hiramhoz. Nem tudta mitől fél, és miért járja őt át a kétségbeesés és rettegés hűvös szele, mégis reszketett, annak ellenére hogy egész kellemes volt az idő.

   Egyre erősebben érezte Hiram jelenlétét, ahogy közeledett felé. Már csak körülbelül egy utcányi lehet, a köztük lévő távolság. Hedwig tovább léptetett, végig a következő utcán, és már tudta is merről fogja megszólítani őt a fiú.

 - Szóval eljöttél. Számítottam rád, bár azzal egy kicsit sikerült meglepned, hogy végül őt nem hoztad. - szólt egy hang, majd lassan előlépett tulajdonosai is, az éjszakai árnyak leple alól. Hedwig hirtelen, és ösztönösen felé fordult, bal kezével rögtön egy késének markolatáért nyúlva.

 - Mit akarsz? - kérdezte, és komoly erőfeszítések árán végül sikerült rávennie hangját, hogy ne remegjen.

 - Nem is tudom... - kezdte, majd egy másodperc töredéke alatt a lány mellett termett, kezében lévő kését a lány arcához nyomta, majd füléhez hajolt, és halkan azt suttogta - Talán csak látni ahogyan szenvedsz.

   Hedwigen végigfutott valami hideg, félelemmel teli érzés, amikor a fiú hűvös lehelete a nyakához ért. Rettegést és fájdalmat érzett szívében. Tényleg... ő lenne Hiram? - futott át agyán a gondolat, és számtalan kedves emlékének képe, ami mind róla szólt.

   Lehunyta szemét, majd lassan be, és kilélegzett. Félelmét lassan az emberi oldalának egy részével együtt nyelték el démonjai, így alig egy-két másodperccel később, már Hiramhoz hasonló szörnyetegként állt szemben vele.

   Hiram is érezte hogy megváltozott a lány légzésének és szívverésének ritmusa. Szinte érezte ahogy elszállnak félelmei, és lassan valami sötét férkőzik a rettegése helyébe.

   Hedwig hirtelen pördült meg saját tengelye körül ezzel eltávolodva a fiútól, majd előrántotta egyik kését, és támadott. Hiram kitért jobbra a csapása elől, ám nem sok hiányzott, hogy a lány kése célba találjon. A következő pillanatban a fiú erősen a lány hátába rúgott, mire Hedwig gerince halkan roppant és egy pillanatra nem kapott levegőt, ám nem törődve fájdalmával próbált visszavágni, sikertelenül. Hiram gyorsabb, és erősebb volt nála, könnyűszerrel hárította ütéseit, és játszva hajolt félre támadásai elől.

 - Erősebbnek hittelek. - mondta, mikor elkapta Hedwig jobb csuklóját, amiben kését tartotta.

 - Fogd be! - kiabált rá a lány, leplezetlen kétségbeeséssel hangjában, mire Hiram arcán sötét, démoni mosoly jelent meg.

 - Ennyire félsz?

Lost Soul # 11. fejezet - Hedwig érzései

 - Nem. - válaszolta a lány higgadtan. - Ha velem jönnél, megölne.

 - Nem érdekel. Akkor sem mehetsz egyedül. - emelte fel hangját Chris, mire a lány ráemelte bíborszínben izzó tekintetét.

 - Tényleg meg akarsz halni? - kérdezte. Nem kiabált, de hangja haragot és dühöt árasztott, még ha halk is volt. Christ egy pillanat erejéig újra átjárta a félelem, amit a lány közelében érzett, még az első találkozásukkor. Abban a másodpercben kissé megingott elhatározása, de gyorsan össze szedte magát, és határozott hangon válaszolt.

 - Nem. De akkor sem mehetsz egyedül. Mondhatsz bármit, veled megyek. - Döntésre jutott. Nem hagyja többé magára a lányt, még ha ez talán az életébe is fog kerülni. Már nem számított. Kirúgták az iskolából, a szülei pedig halottak. Egyedül Hedwig van mellette. Csak ő, és senki más.

 - Nem! - állt fel könnyes szemmel kiabálva a lány - Nem jöhetsz és kész! - Chris őszintén megdöbbent, nem volt ideje válaszolni, mert a lány nem hagyott rá időt - Nem akarom hogy meghalj érted?! Nem akarok újra egyedül maradni! - üvöltötte sírva - hallani lehetett a fájdalmat és a kétségbeesést hangjában, amitől Chris szíve is elszorult. - Nem tudod milyen érzés, amikor ott állsz az esőben, segítségért kiabálsz, de senki nem hall téged! - folytatta, a fiú pedig szinte látta maga előtt a kétségbeesetten zokogó, magányos lányt. - Nem tudod milyen mikor mindenki gyűlöl, és egyedül kell állnod a fájdalmat. - zokogta tovább. - Mikor nincs senkid, nem kellesz senkinek, és teljesen magadra maradtál! - Chris kezdte érteni mi rejtőzik a lány szavai mögött. Félelem. Hedwig félt a magánytól.

   A fiú hirtelen a lányhoz lépett, és szorosan karjai közé zárta.

 - Buta. - mondta halkan - Nem hagyom hogy egyedül maradj.

   Hedwig azonnal elcsendesedett. Megdöbbent Chris hirtelen ölelésétől, ugyanakkor megnyugtatta őt a fiú érintése. Kétségbeesett zokogása, lassan csendes sírássá halkult. A fiúba kapaszkodott, mint aki soha többé nem akarja elengedni őt, és lassan kezdett kicsit megnyugodni. Teljesen kizárta a világot, csak a fiú megnyugtató suttogása ért el hozzá: Nem hagyom hogy egyedül maradj. Már nem félt, nem rettegett semmitől, úgy érezte senki nem bánthatja őt többé. Békés nyugalom árasztotta őt el.

 - Rendben? - kérdezte Chris, kissé elhúzódva a lánytól, hogy a szemébe nézhessen, de továbbra sem engedte őt el.

 - Rendben.

Lost Soul # 10. fejezet - Zavaros képek

   A következő napon még kevesebbet beszéltek egymással, mint szoktak. Hedwig még a fiú szobáját is kerülte, és nem kopogtatott be hozzá különböző ürügyekkel. Fel-alá járkált a házban, vagy levágta magát a kanapéra, és ott heverészett. Azóta hogy találkoztak Hirammal, nem is tudott másra gondolni, egésznap ő és a vele kapcsolatos emlékei jártak a fejében.

  - Mi az ott a kezeden?

 - Semmi, hagyjál békén! - húzódott el a fiútól, de az gyorsabb volt, és elkapta a lány heges csuklóját, aki erre halkan felszisszent.

 - Miért csináltad? - kérdezte, a vágásokat nézvegetve.

 - Semmi közöd hozzá! - tépte ki magát karját a fiú fogásából, és hátrébb lépett  jobb kezével takarva bal csuklóját.

 - Nem tudom miért csináltad... De ez semmire sem megoldás! - emelte fel hangját a fiú, mire a lány kikerekedett szemekkel nézett vissza rá. - Soha többet ne tedd ezt újra! - folytatta, és újra megragadta a lány kezét.

 - Engedj el! - kiabálta.

 - Hallgass meg! Akkor elengedlek! - kiabált vissza, mire a lány bólintott, a fiú pedig elengedte őt. - Azzal hogy magadat bántod, semmit nem oldasz meg, csak rontod a helyzetet. Miért tetézed a saját fájdalmadat? Inkább próbáld meg néha félre tenni a szenvedést, és a dolgok napos oldalát nézni!

 - Napos... oldal?

 - Pontosan! - mosolygott a fiú. Onnantól kezdve mindennap találkoztak, mindennap beszélgettek, és szép lassan barátokká váltak. Aztán történt valami...

 - Miért csináltad?!

 - Te nem tudsz semmit, nem értheted!

 - Megszegted az ígéreted! hazudtál!

 - Fogd be! - majd egy ápolónő sietett a lány szobájába, és kitessékelték a fiút. Ekkor találkozhattak egymással utoljára...

 - Neharagudj... Hiram... - suttogta Hedwig alig hallhatóan. Ahogy visszaemlékezett ezekre az időkre, megértette miért kell hazugságokra, és megtört ígéretekre vadásznia. Mintha ezzel jóvá tehetném saját bűnöm... - gondolta a kanapén fekve, majd a feladatáról újabb emlékképek borították el elméjét.

   Egy lány áll az utcán, a szakadó esőbe. Teljesen átáztak a ruhái, reszket a hidegtől, borzasztóan fázik. Sírva könyörög segítségért, de senki nem hallja őt. Ijedten próbálkozik tovább, de semmi értelme, hiszen senki nem láthatja őt...

   Aztán néhány nap múlva, végre hozzá szól valaki. Felrángatja a földről, és elviszi valahová... minden homályos... nagyon gyenge... egy sötét helyen van, és egy sötét, csuklyás alak beszél hozzá... egy nő...

 - Készen állsz beteljesíteni a feladatod, hogy végül eltűnhess ebből a szenvedéssel teli világból?

 - A... azt hiszem... - válaszol bizonytalanul a lány, aki úgy érezte az ájulás kerülgeti.

 - Helyes... jó kislány... - válaszolja a nő, és innentől megint csak minden zavaros...

 - Miért? Miért nem tűntem még el? - kérdezte halkan, válaszra várva a csöndben. Már megértette miért kapta azt a feladatot amit, de ezen kívül, semmit sem tudott. Csak el akart már végre tűnni... ebből a szenvedéssel teli világból.

   Chris már sokadszorra tekintett ki résnyire nyitott szobaajtaján, de Hedwignek nyomát sem látta. Néha hallotta könnyed lépéseit a földszintről, de az emeleten még egyszer sem fordult meg. Talán túl durva voltam vele? - hallotta újra saját hangját. ahogy parancsolóan szól a lányra: "Ígérd meg!". Csak védeni akarta őt, miután megbánta hogy eltaszította magától. Biztos fájdalmat okoztam neki, és régi sebeket téptem fel azzal, hogy magára hagytam... - gondolta, és idegesen a falba bokszolt. Tényleg egy idióta vagyok. - szidta magát. Úgy érezte le kéne mennie, és beszélnie vele a múltesti dologról. Azonnal felkelt az ágyáról, kisétált szobájából, és halkan, ráérősen lement a lépcsőn. Hedwig a nappaliban feküdt a kanapén, és üveges tekintettel bámulta a plafont, majd Chris hangja térítette őt magához, éber álmából.

 - Ha akarsz, találkozhatsz vele, végül is nem szólhatok bele abba hogy mit teszel, és mit nem, de van egy kikötésem. - mondta, mire a lány kíváncsian felült.

 - Mi az? - kérdezte, de szinte már előre tudta a választ.

 - Én is veled megyek.

Lost Soul # 9. fejezet - Hiram

   Egészen addig néma csöndben léptettek egymás mellett, amíg el nem érték a házat, és be nem léptek a sötét előszobába. A fiú épp szólásra nyitotta száját, de a Hedwig megelőzte.

 - Hozok jeget.

 - Várj, majd én! - ragadta meg Chris a lány csuklóját, és visszarántotta. Hedwig nem hitt a fülének. Meglepetten nézett a fiúra, aki félrefordította róla tekintetét. Eddig nem is érdekelte hogy mi van velem... - gondolta, de a fiú utóbbi szavai boldogsággal öntötték el szívét, és még hosszú percekig visszhangoztak gondolatai közt.

 - Köszi... - mosolygott Chrisre, aki mikor megpillantotta a lány kedves mosolyát, újra félrekapta róla arcát, és már indult is a konyha felé. Mi a franc van velem? - gondolta mikor kinyitotta a fagyasztót, és kibontott egy zacskó jeget. Keresett egy vékony törölközőt, és belecsomagolt egy nagy adag jeget, ezzel a kezében lépett a nappaliba, ahol Hedwig már egyenes háttal ülve a kanapén várt rá. A fiú lépteinek hangja irányába kapta tekintetét, és szótlanul nézett annak szemeibe.

 - Megígértem hogy mesélek Hiramról... - kezdte azonnal, amint Chris is belépett a szobába.

 - Feküdj le. - szólt a fiú parancsolóan. Hedwig értetlenül nézett rá, és próbált nem fülig vörösödni a fiú szavai hallatán. - Mutasd az oldalad. - nézett rá komolyan a fiú.

 - Ma... majd én elintézem! - botlott meg a nyelve zavarában. Túlságosan hozzászokott a magányhoz, ezért a fiú törődése (bármennyire is örült neki) szokatlan volt számára, és zavarba hozta.

 - Azt mondtam mutasd! - mondta magabiztosabban, hangja mégis nyugodt maradt. Erre Hedwig felhúzta pulcsiját a jobboldalán, így már a fiú is láthatta a hatalmas sötét zúzódást a lány oldalán, a bordáinál. Közelebb lépett hozzá majd letérdelt, és a jeget Hedwig sérülésére rakta. - Ezt szorítsd rá egy kicsit. Jobb lesz tőle. - állt fel mellőle.

 - Nem olyan komoly... - válaszolta a lány.

 - Nem érdekel. Akkor is jegeld. - parancsolt rá határozottan Chris, és közelebb húzta a fotelt a kanapéhoz, ahol Hedwig ücsörgött. Különös melegség töltötte el a lányt. Miért ilyen kedves? - futott át agyán a kérdés, és lopva a fiúra pillantott. Állandóan kifejezéstelen arcán, most az aggodalom, és a düh apró jeleit vélte felfedezni a lány. Talán aggódik... értem? - ez volt az első ami eszébe jutott, majd szétkergette ezt a gondolatot. Nem... biztosan nem... valószínűleg csak zavarja hogy újabb felesleges nyűgöt akasztottam a nyakába.

 - Ki volt az? - kérdezte, és Hedwigre nézett, dühösen izzó szemekkel. Természetesen nem Hedwigre volt dühös, hanem arra az alakra... újra lejátszódott előtte a jelenet ahogy belerúg a lányba, mintha csak egy kóbor kutya lenne, és újra látta maga előtt az élvezettel teli tekintetét amivel a lány eltorzult arcát figyelte. Felfordult a gyomra.

 - Bizonyára nem meséltem neked túl sokat magamról... ne haragudj, hogy eddig hallgattam. - kezdte. - Tudod, még az előtt hogy ezzé váltam volna, nekem is volt egy életem, családom, és barátaim. Persze nem volt olyan jó, mint ahogy hangzik. Az apám rendszeresen ivott, engem is és anyámat is sokszor megvert. A "barátaim" csak bántottak. - sorolta - Rengetegszer éreztem úgy, hogy meg akarok halni. Ilyenkor volt hogy fogtam egy kést, vagy sniccert és... innentől gondolom már sejted mi következett... - mesélte Hedwig, közben kerülve Chris tekintetét, egyenesen maga elé bámult. Nem akart a szemébe nézni, képtelen lett volna látni annak száraz tekintetét, ám Chris szemeiben nem a szokásos borússág tükröződött, sokkal inkább a harag, együttérzés, és még valami más keveredett  - Aztán valaki meglátta a csuklómon a vágásokat. Előre féltem attól hogy miket fog mondani rólam de ehelyett azt mondta soha többet ne csináljam, hogy ne haljak meg, és bármilyen nehéz is, éljek tovább. Lássam meg a boldogságot, és felejtsem el a gyűlöletet. Furcsa nem? Még csak nem is ismert, semmit sem tudott rólam, de meg akart menteni...

 - Ő volt Hiram? - kérdezett közbe Chris. A lány felnézett rá, de nyoma sem volt a tekintetében az utálatnak vagy megvetésnek, Hedwig mégis képtelen lett volna megmondani, mit lát a fiú szemében.

 - Igen... - bólintott a lány egy pillanatra elmosolyodva, majd folytatta. - Egyre több időt töltöttem vele. Megtudtam hogy neki meghalt az apja, így egyedül maradt az anyjával és a húgával. Ismerte a fájdalmat, de ő le tudta küzdeni. Nekem is megtanította hogyan álljak fel újra és újra, hogy folytassam az utamat, széles mosollyal kacagva a fájdalom arcába. Boldog voltam. Végre fontos lehettem valakinek... De közben otthon egyre jobban elfajultak a dolgok... már nem bírtam tovább, képtelen voltam észrevenni az élet örömeit, ahogy ott feküdtem a földön tehetetlenül, miközben apám ütött. Újra pengéhez nyúltam, és mélyebben vágtam a csuklómba, mint azelőtt bármikor. Borzasztóan fájt, azt hittem és reméltem hogy elvérzek, mégis a kórházban ébredtem. Hiram ott állt az ágyam mellett és nagyon, nagyon dühös volt rám. Megígértem neki hogy nem csinálom ezt többet, mégis megtettem. Borzasztóan éreztem magam. Próbáltam megmagyarázni neki, mentegetőzés nélkül, de nem fogadott el semmilyen magyarázatot. Erre én is dühös lettem. Nem tudott semmiről, így fogalma sem volt róla miért csinálhattam. Ez az én hibám volt, mégis kiabáltam vele. Addig veszekedtünk és üvöltöztünk egymással, még egy ápolónő ki nem tessékelte őt a kórházból. Akkor beszéltem vele utoljára, ugyanis rögtön azon az estén hogy hazaengedtek, apám véget vetett mindennek... - fejezte be. Chris észre vette a csillogó könnyeket Hedwig szemében, de nem szólalt meg. Képtelen volt bármit is mondani. Annyi, de annyi mindent kellett elviselnie, és még én sajnáltattam magam? - szorította dühösen ökölbe kezét.

 - Szóval ennyi. - szólalt meg Hedwig újra, immáron nyoma sem volt hangjában a fájdalomnak, újra magabiztosan állt a lábain, megingathatatlanul.

 - Ígérd meg hogy nem mész a közelébe! - kérte Chris, Hiramra célozva. Hedwig nem tudta mit mondjon.

 - Ezt muszáj lerendeznem vele...

 - Ígérd meg! - követelte erőszakosan, de a lány még néhány pillanatig nem válaszolt. Igazság szerint, találkozni akart Hirammal. Le akarta végre zárni a múltját... de tényleg csak ennyiről lenne szó? - suhant át elméjén a kérdés, már előre tudva a választ - Nem... - Le akarta végre zárni a múltját.

Lost Soul # 8. fejezet - Idegen a sötétben

   Hedwig hirtelen megállt - teljesen ledermedt. Csak ki kerekedett szemekkel bámult maga elé, alig észrevehetően reszketve.

   Chris valamivel a lány mögött állt meg, és mereven a hang irányába fordult. Ki ijeszthette meg ennyire Hedwiget? - gondolta.

 - Hi... hiram? - dadogta a lány, félve a választól.

 - Szóval emlékszel még rám. - válaszolta a fiú, majd közelebb lépett, így Hedwig és Chris már tisztán látták őt. Ében fekete haja csak néhány centivel lehetett rövidebb mint Chrisé, elöl pedig a bal szemére lógott, így csak egyik sötét bordón világító szeme látszott.

 - A... az nem lehet... Hogyan? - kérdezte Hedwig, és könnybe lábadt szemekkel a földre rogyott. Kikerekedett szeméből patakokban folytak a könnyek, miközben csak némán és megsemmisülve térdelt a földön, maga elé bámulva.

   Chris semmit sem értett, hátrált néhány lépést. Ki a franc ez? Mi sokkolta Hedwiget ennyire? Mi a fene történhetett? Mi a fene történik? - kergették egymást fejében a kérdések, miközben szótlanul nézte a jelenetet.

   Hiram a lány mellé lépett, és a hajánál fogva felrántotta a földről. Hedwig halkan felnyögött, Chris keze pedig ökölbe szorult ahogyan nézte, hogy valamit a lány fülébe súg, amit ő nem hallhat.

 - Ezt inkább ne most rendezzük le. Most... - intett alig észrevehetően fejével Chris felé - ... nem alkalmas. Legközelebb egyedül gyere. Ha őt is hozod akkor megölöm. - mondta Hiram.

 - D... de - kezdte volna Hedwig, de nem tudta befejezni a mondatot.

 - Én megtehetem, úgyhogy ne ellenkezz. Értetted? - kérdezte. Hedwig rémülten bólogatott, és valamiért úgy érezte, Hiram nem hazudik - Szóval legközelebb egyedül gyere. Világos? - a lány újra bólogatott, mire az egészen eddig a percig őt fogva tartó alak az utca hideg kövére dobta a lányt, mikor elengedte.

   Hedwig rémült, és könnyes szemekkel nézett fel rá. Chris nem tudta eldönteni hogy a könnyeket a lány szemében a fájdalom, vagy a félelem számlájára írhatja-e. Olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy remegni kezdett, és haraggal a szemében nézte a fiút, ahogy a földön fekvő lány mellé lép, és rúgásra emeli a lábát. Chris egy pillanatra nem egy őrült tömeggyilkost látott az utca kövén feküdni, hanem egy egyszerű, védtelen lányt, de elkésett.

   Hiram egy hatalmasat rúgott Hedwigbe, akinek eltorzult az arca a fájdalomtól, és egy két percig nem kapott levegőt.

 - Ez még csak ízelítő volt abból, ami rád vár. - suttogta Hiram, miközben az oldalát szorító, némán fuldokló Hedwiget nézte - Te sem vagy olyan erős mint amilyennek hiszed magad. - mondta halkan, és egy gúnyos mosoly jelent meg arcán, majd egyszerűen hátat fordított, és elsétált.

   Chris még néhány pillanatig csak állt ott értetlenül, fontolóra vette hogy Hiram után menjen, de végül a józan esze diadalmaskodott haragja felett, és inkább a földről tápászkodni próbáló Hedwighez sietett.

 - Minden oké? - kérdezte Chris, egy kevés aggodalommal a hangjában. Annyira eltompult, és közömbös volt már nagyon hosszú ideje, szinte elfelejtette hogyan is kell érzelmeket közvetíteni mások felé.

 - Persze. - bólintott a lány, még mindig sérült oldalára szorítva kezét.

   Néhány perc múlva, már némán sétáltak. Egyikük sem szólt semmit, mégis tudták hogy Chris házához mennek, ami a jelenlegi otthonuk. Körülbelül negyedórányi gyaloglás után, a fiú szólalt meg először.

 - Mi volt ez az egész? - kérdezte.

 - Ha vissza értünk elmondom. - válaszolta Hedwig, még erősebben oldalára szorítva, kezét. 

Lost Soul # 7. fejezet - Csak egy séta

   Minden nap ugyanolyan volt. Chris csak akkor ment el iskolába ha ahhoz volt kedve, egyébként bezárkózott a sötét szobájába, és nem volt hajlandó előjönni, egész nap. Majd mikor leszállt az éj kilépett a szobájából, és csak annyit mondott semmibe révedő tekintettel "Menjünk". Ezután elindultak, és hajnalig az utcákat járták. Amíg Hedwig gyilkolt, a fiú csak megbújt az árnyak között és onnan nézte, a lány áldozatainak fájdalmas halálát. Újra és újra vér, sikolyok, és kétségbeesett kiáltások az éjszaka nyugalmában. Chris még mindig nem tudott sokat Hedwigről, de nem is akart. Csak arra vágyott hogy végre eltűnjön az életéből.

   Épp hasonló dolgokon gondolkodott, mikor kopogást hallott, szobája  ajtajának túloldaláról. Természetesen tudta ki az.

 - Nem vagyok éhes Hedwig! - kiabált ki. Ezután távolodó lépések zaját hallotta, majd újra gondolataiba merült.

   A lány csalódottan ment vissza a konyhába, és elcsomagolta az apró süteményeket, amiket a fiúnak sütött. Persze előre tudta mit válaszol majd a fiú a kopogtatására, de egy kicsit akkor is rosszul esett neki. Miután eltette a sütiket, nekiállt elmosogatni.

   Miért? Miért változott meg ennyire? Mi változtatta meg? - hallotta gondolataiban a kérdéseket, és csak arra tudott gondolni, hogy talán depressziós. Továbbra is hallotta a kérdéseket fejében, pedig már tudta rájuk a választ. Hogy mi változtatta meg?

 - Én - suttogta alig hallhatóan, és érezte ahogy a bűntudat marcangolja őt belülről. - Az én hibám... az én hibám... - ismételgette magában, miközben egy tányért törölgetett. Próbált másra gondolni, de képtelen volt elüldözni gondolatainak sötét felhőjét. Gyűlölt fájdalmat okozni másoknak. Bár nem igazán emlékezett életére, biztos volt benne, hogy ez mindig is így volt.

   Mikor befejezte a mosogatást, felsétált az emeletre, megállt a fiú szobája előtt, és várt. Nem tudta mire, vagy miért, egyszerűen csak állt ott, üres tekintettel, és a kilincset bámulta.

 - Menj el! - hallotta a fiú hangját.

 - Nem. - suttogta a lány, alig hallhatóan, mégis tett néhány lépést jobbra, majd leült az ajtótól egy-két méterre, a falnak támasztotta a hátát, majd felhúzta lábait, a térdeire támasztotta a kezét, és lehajtotta fejét.

   Fogalma sem volt meddig kuporoghatott így, de amikor nyílt a fiú szobájának ajtaja, már teljesen sötét volt a ház.

 - Menjünk. - hallotta a fiú hangját. A hang tulajdonosa pedig alig egy méterre állt tőle, és nézett le Hedwig szemeibe. A lány feltápászkodott a földről, és a fiú után indult.

   Chris már épp a bejárati ajtó kilincséért nyúlt, mikor a lány utána szólt.

 - Várj!

 - Mi az? - kérdezte Chris unott tekintettel.

 - Nem vagy éhes? - kérdezte Hedwig magabiztos hangon, pedig reszketett a szíve. Válaszul a fiú halk gyomorkorgására lett figyelmes, így folytatta. - Délután unatkoztam, és sütöttem egy kis sütit.

 - Oké. - válaszolt a fiú, Hedwig pedig elmosolyodott és visszaszaladt a konyhába, az apró sütikért.

   Chris találomra kiválasztott magának néhány darabot, és út közben némán enni kezdte.

 - Izlik? - nézett rá a lány kíváncsian, amire válaszul egy apró bólintást vélt észrevenni az utcalámpák fényénél, ami halovány reménnyel töltötte el szívét.

   Néhány utcával később a fiú törte meg a csendet.

 - Hová megyünk? - kérdezte.

 - Sehova. Csak sétálunk. - válaszolt Hedwig, előre félve Chris válaszától.

 - Nem kéne továbbra is embereket ölnöd? - kérdezte megvetően.

 - Ma este nem. Most csak sétálunk. - mondta a lány, kissé megbántva érezve magát a fiú megvető hanglejtésétől.

 - Értem. - mondta a fiú, lezárva a beszélgetést.

   Hedwiget pedig újra elfogta az az ismerős bűntudat, ami egyre gyakrabban telepedett rá. Jelenleg csak Chris lát, vagy hall, a szerződés pedig csak tetézi ezt. Én mégis csak fájdalmat okoztam neki azzal hogy magammal rántottam őt ebbe a világba. Talán fel kéne bontanom vele a szerződést? - az utolsó gondolaton még elidőzött egy kicsit, mikor egy régi, ismerős hang zavarta szét gondolatait.

 - Szeva Hedwig!

Újra itthon

Hali minna :)

Újra itt vagyok, egy hosszú kimaradás után, és remélem hogy még emlékeztek rám^^
Memória frissítésként hoztam új rajzokat a szereplőimről, Chris karakter leírását, és a következő fejezetet is. Igen tudom, ez a fejezet most rövidebbre sikerült, inkább bevezetés jellegű, a történet második felvonásába. Innentől pedig csak izgalmasabb és véresebb lesz.

Heaven

Lost Soul # 6. fejezet - Megtört árnyék

   Vér fröccsent Hedwig arcába, ahogyan átszúrta áldozata torkát. A férfi tehetetlenül vonaglott fájdalmában, és hörgő hangok kíséretében vért köpött. Ahogy a lány kihúzta a kését, a férfi  torkán hatalmas lyukból ömleni kezdett a vér az éjszakai utca hideg kövére.

   Élvezettel figyelte ahogy az előtte vergődő alak kétségbeesetten vonszolja magát a földön, és saját vérében fetreng. Mereven nézte áldozata utolsó, szánalmas és kétségbeesett

próbálkozásait, amíg görcsösen feszülő izmai végleg elernyedtek, a férfi pedig mozdulatlanná vált.

   A lány végig húzta ujját a kése lapján, majd a szájhoz emelte és lenyalta róla a vért. Beleborzongott a gyönyörűségbe. Bármennyire is utálta, és szégyellte bevallani: imádta ezt. Imádta nézni ahogy haldoklanak az emberek, és imádta a mindent beborító vért. Néha úgy érezte teljesen átveszik felette az uralmat a démonjai, akik vérre és gyilkolásra szomjaznak. Ilyenkor pedig teljesen átadja magát az érzésnek, és hagyja hogy az őrülete irányítson.

 - Ő volt ma az utolsó ugye? - kérdezte egy hang. Alig egy másodperccel később lépett elő az éjszakai árnyékok közül, a hang tulajdonosa. A sötétben csak sejteni lehetett az alakját, egyedül a sötétben vörösen izzó szemei látszottak tisztán. Kérdésére válaszul a lány bólintott, majd ezután az alak, a hullához sétált. A zsebébe nyúlt, és néhány pillanatnyi matatás után egy sötétbarna bőr tárgyat húzott elő. Kinyitotta a pénztárcát, és előhúzta a személyi igazolványát.

 - Peter Robbers. 43 éves, könyvelő. - olvasta az információkat. A lány nem válaszolt semmit, a fiú pedig visszacsúsztatta az igazolványt a tárcába, majd zsebre tette, és felállt. - Állj hátrébb! - mondta a lánynak, és felemelte a benzines kannát amit egészen idáig magánál tartott. Leöntötte az áldozat holttestét, és körülötte a földet, majd a hulla mellé hajította a benzines kannát. Eszébe jutott a személyi igazolvány, azt is elővette, és odadobta.

   Ezután gyufát vette elő, és meggyújtotta a benzines halmot, ami hirtelen kigyulladt, és hatalmas lánggal égni kezdett. A tűz fénye betöltötte a sötét, kivilágítatlan utcát, akárcsak az égő hús szaga. Hedwig mélyen belélegzett, hogy érezze a hulla szagát, és csodálattal a szemében nézte ahogyan a férfi ruhái elégnek, és előtűnik alóla a véres, megpörkölődött, (helyenként már szenes) hús. - Menjünk - mondta a fiú határozottan, és elindult. A lány tudta hogy nem ellenkezhet, pedig annyira szeretné még nézni ahogy összeég a hulla, mégis elindult, és szó nélkül követte Christ, az éjszakába.

Lost Soul # 5. fejezet - Szerződés

   Chris szemében kíváncsiság csillant, és mereven nézte, a vele szemben ülő Hedwiget. A lány néhány pillanatnyi gondolkodás után válaszolt a fiúnak.

 - Elmondom, de akkor hallgass végig, anélkül hogy közbevágnál. - mondta komolyan. Chris válasz képp bólintott, mire a lány folytatta - Azt már elmagyaráztam, hogy én csak egy lélek vagyok.  A legtöbb lélek, önmagában tehetetlen, sokan még testet ölteni is képtelenek. - magyarázta. A vele szemben ülő fiú figyelmesen hallgatta a lányt. - Szerződővé olyan emberek válhatnak, akik képesek látni vagy érezni minket. Például te. Eddig világos?

 - Aha - bólintott újra a fiú.

 - Remek. Akkor mondom tovább. Említettem azokat a gyenge lelkeket, akik képtelenek alakot ölteni. A szerződés első sorban az ő számukra előnyös, mert ezáltal kölcsönvehetik a szerződő testét. Ez általában ennyi. - vont vállat Hedwig. - De mint azt te is látod, nekem van testem, nem csak egy alaktalan lélek vagyok. A hozzám hasonlóak kapnak egy feladatot, egy célt. Egy esélyt. Számunkra ez a szerződés hátrányos.

 - Akkor miért akarsz szerződést kötni? - kérdezte Chris gyanakodva. Mit akarhat? Mi járhat a fejében? - gondolkodott.

 - Mert megláttál. Most pedig már elég információval is rendelkezel rólam, vagyis veszélyt jelentesz rám. - mondta komolyan a lány. Chris hátán végig futott a hideg, Hedwig tekintetétől, aki egyenesen a szemébe nézet. Miért mondja ezt el? - futott át agyán a kérdés. - A szerződés hozzád köt engem. Ez nagyjából ennyi. - fejezte be a lány.

 - És nekem miért is lenne jó, hogyha egész nap a nyakamon lógnál? - kérdezte Chris cinikusan.

 - Még el sem mondtam a szerződés másik felét. A szerződés megkötésével alárendelem magamat, a lelkednek. Vagyis te rendelkezel majd minden erőmmel. - válaszolta. A fiú továbbra is gyanakodott. Biztosan elhallgat valamit. Valahol át akar vágni, de nem tudom hogy hol... Vajon mi lehet a célja? Mit akarhat? - zakatolt továbbra is az agya. Annyira gyanús volt ez az egész, mégis logikus. Szerződést akar kötni velem, mert veszélyt jelentek rá. De tényleg csak ennyi lenne? - a lány szemébe nézett, hátha észrevehet valamit. Egy gonosz mosolyt, vagy elégedett tekintetet, de a vele szemben ülő arca kifejezéstelen maradt.

 - Na mi legyen? - kérdezte, és egyre idegesebb lett. Vajon tudja már hogy elhallgattam előle egy két dolgot? Basszus, direkt húztam az időt, fontosnak tűnő infókkal, de nagyon úgy tűnik gyanakszik. A francba! Tényleg elcsesztem volna ezt a lehetőséget? - gondolta. Magabiztosan nézett a fiúra, és próbálta megállni hogy ne harapjon ajkába idegesen.

   Nem sejtették, de éppolyan bizonytalanok voltak mind a ketten. Gyanú, kételyek, bizonytalanság kavarogtak fejükben, és csak várták, hogy valamelyikük megszólaljon, megtörve a nyomasztó csendet.

   Egy örökké valóságnak tűnt minden pillanat és perc, mintha az idő nem mozdulna. Egyikük sem tudta hogy mióta ülhetnek már csöndben, egymás szemét fürkészve, árulkodó jelek után kutatva, és a következő lépésen gondolkodva. Hogyan tudnának végre mattot adni a velük szemben ülőnek?

 - Akarsz szerződést kötni vagy nem? - kérdezte a lány, siettetve a fiút. Egy részről teljesen logikus hogy szerződést akar kötni, mert így biztos lehetne benne, hogy nem jár el a szám felőle. Másrésztől nem tudom félretenni a gyanút. A gyanút, hogy tervez valamit, és nem elégszik meg csupán azzal, hogy biztonságban tudhatja magát, hanem többet akar. De akkor most melyik? Melyik a helyes döntés? Igen, vagy nem? Csak védeni akarja magát, vagy többet? Melyik? Melyik? Melyik? - visszhangzott a kérdés Chris fejében. Érdekelte őt a szerződés. Most már nyakig benne van az egészben, akkor meg miért ne tehetné érdekesebbé a dolgot? De tényleg okos dolog megkötni a szerződést, vagy inkább óvatosabbnak kéne lennem? - Chris képtelen volt dönteni. - Ha képtelen vagy dönteni, azt hiszem én kénytelen leszek felrúgni a szabályokat, és megölni téged. - került Hedwig hirtelen a fiú mögé, a nyakának szegezve a kést. Ennek muszáj működnie, de túl kockázatos. Ha nemet mond, ki kell nyírnom, de nem tehetem meg. Annak túl nagy ára lenne. Kérlek! Kérlek! Kérlek! - könyörgött a lány némán, megszorítva a kését, és magabiztosságot mutatva.

   Chris nem félt. Meg sem rezzent, pedig már érezte nyakán, a kés hűvös pengéjét, ahogy egy apró vágást ejt rajta. Most már tényleg nincs választásom. - gondolta lemondóan.

 - Oké - mondta végül - Kössük meg a szerződést. 

Hali mindenki^^

Neharagudjatok amiért elmaradt a heti rész, de közbejött néhány dolog, ezért nem igazán volt időm még csak levegőt venni se. A jövőheti rész majd érkezik, viszont az utána következő kettő (esetleg három) héten megyek nyaralni, ezért lesz egy néhány hetes szünet a blogon.

Tényleg bocsi, minden olvasómtól, már ha vannak egyáltalán.

Heaven

Lost Soul # 4. fejezet - Kérdések, és válaszok

   A fiú levegő után kapkodva ült fel ágyában. Folyt róla a víz, a teste remegett. Hangosan zilált, a takaró szélébe kapaszkodva.

 - Csak egy rémálom lett volna? - kérdezte halkan, mikor eszébe jutott a vér, a szülei maradványai és a lány.

 - Nem volt az - suttogott választ egy hang. Chris a hang irányába fordult, és azonnal észrevette, az ablakában ücsörgő árnyat. Újra félelem fogta őt el. - Beszélni akarok veled. Nem foglak megölni. - Mondta előhúzva kését a lány, majd a földre ejtette azt. Chris továbbra is remegett.

   Az árny leugrott az ablakpárkányról, és pillanatokon belül a fiú fölött térdelt, az ágyhoz szegezve őt. Olyan közel hajolt hozzá, hogy már saját arcán érezte a fiú lélegzetét, és egyenesen aranybarna szemeibe nézett.

   Chris mozdulni sem tudott, szinte teljesen megdermedt és levegőt is alig kapott. A fölé hajoló lány bíbor színben ragyogó szemeibe nézett, és nem érzett mást csak félelmet.

 - Reszketsz - mondta halkan a lány, és sátáni mosoly jelent meg az arcán.

 - Mit akarsz? - kérdezte a fiú, tettetett magabiztossággal.

 - Van egy kis... probléma - súgta a lány Chris fülébe. Chris még jobban félt. Szinte levegőt venni is alig mert, nem hogy megszólalni. Még ha a kését el is dobta, mi garantálja hogy nem fog megfojtani? - merült fel benne a kérdés. - A probléma az, hogy tudomást szereztél rólam... - folytatta a fiú fölött térdelő alak - ...de nem ölhetlek meg. - duruzsolta a lány. A fiú megdöbbent, de nem volt ideje elgondolkodni ezeken a szavakon, mert a lány folytatta. - Köss velem szerződést!

 - Megölöd a szüleimet, aztán még te kérsz szívességet? Menj a picsába! - lökte le magáról a földre a lányt, majd felállt. Mintha egy pillanat alatt szállt volna el minden félelme, tekintetét vakmerően, az előtte heverő alakra szegezte

 - Pedig ez egy remek lehetőség... nem adódik meg akárkinek. - könyökölt fel a lány, és különös tekintettel nézett a fiú szemébe. Hosszú pillanatokig egyikük sem kapta félre a szemét, Chris állta a lány tekintetét, és farkasszemet nézett vele, mintha nem is önmaga volna.

 - Mi vagy te? - kérdezte.

 - Ezek szerint rájöttél hogy nem vagyok ember... nem rossz - mosolyodott el a lány - de nem mondhatok többet, nincs jogod tudni semmit - Tápászkodott fel, és kezébe vette a kését. - Na mi legyen? - biccentett a fiú felé.

 - Ha nem mondasz semmit, akkor tűnj el - válaszolta Chris. A lány keze ökölbe szorult. Basszus - gondolta - Sarokba szorított... most mit csináljak? Kénytelen leszek beszélni, különben nem köti meg a szerződést, és akkor szinte biztos hogy nem hallgatna rólam...

 - Oké... - mondta dühösen a lány - elmondok néhány dolgot...

   Alig egy perc elteltével, már mindketten a fiú ágyán ültek. Csak néhány utcalámpa, és a hold fénye világítottak be az ablakon keresztül, bár még így is szinte teljesen sötét volt a szoba.

   Chris félmeztelenül ült az ágyon, vele szemben pedig a lány. Szinte teljesen fehér színű haja hátra volt kötve, egy apró, magas copfba, mindkét oldalt egy-egy tincset szabadon hagyott, a frufruja pedig a jobb szemére lógott, bár még így is tisztán kivehetőek voltak a sötétben ragyogó szemei. Hatalmas, fekete, kapucnis-pulcsiban ült a fiúval szemben.

 - Mi vagy te? - tette fel újra a kérdést a fiú.

 - Egy "Lost Soul" avagy "Elveszett Lélek". Egy halott ember lelke, akit megöltek, így nem nyughat békében, és kénytelen az emberek között járni. - mondta a lány. Ahogy ott ült a fiúval szemben, annyira másnak tűnt, nyoma sem volt, az előbbi kést szorongató, benne lakozó őrült gyilkosnak, most csak egy egyszerű lány volt.

 - Mi a neved? - kérdezte immár teljesen más hangon a fiú. A lány még mindig nem nézett a szemébe.

 - Hedwig Bell. - válaszolta. Chris arcára kiült a döbbenet. Ezt a nevet már hallottam... a híradóban... - jutott eszébe a reggeli adás, az újság, és a rádió. - két hónapja történt... nyolc késszúrás... az apám tette... - csuklott el a hangja.

   Chris csak nézte az előtte ülő, könnyeivel küzdő lányt. Nem tudta mit kéne mondania, csak a nyomást érezte, a mellkasa tájékán.

 - Bocs... - mondta végül.

 - Nem érdekes - válaszolta Hedwig, mintha mi sem történt volna.

 - Nem muszáj válaszolnod... - kezdte a fiú, de a lány a szavába vágott.

 - Érdekes, az előbb még nem ezt mondtad - válaszolta újra különös hanglejtéssel.

 - Miért ölsz? - tette fel a fiú, következő kérdését.

 - Ez a feladatom. Minden hozzám hasonlónak, feladata van. Az enyém az, hogy eltűntessek minden megszegett ígéretet. De ezt máshogyan nem lehet.

 - És engem miért nem ölhetsz meg?

 - Hát nem most mondtam? Nem ölhetek meg akárkit, csak azt aki megszegi az ígéreteit. A szüleid például fogadalmat tettek az oltár előtt, mégis megcsalták egymást. Érted?

 - Ki dönt erről?

 - Mármint miről? - nézett értetlenül Hedwig a fiú felé.

 - A feladatokról.

 - Ezt neked nem kell tudnod.  De ha esetleg szeretnél szerződést kötni, talán elmondom... - mosolyodott el szórakozottan. Ez vicces. Én vagyok sarokba szorítva, mégis enyém az irányítás. A következő kérdése már biztosan a szerződés lesz. - gondolta a lány.

 - Mi az a szerződés? - kérdezte végül Chris. Ahogy sejtettem... - futott át Hedwig agyán ez a két szó, és még szélesebbre húzódott sátáni mosolya.

   Most megvagy!

Lost Soul # 3. fejezet - "Miért?"

   Chris maga is meglepődött az utóbbi mondatán, mely szinte ott függött fölöttük. Mit szólnál ha azt mondanám, hogy én nem félek? - visszhangozták a falak. Nem szokott ilyen hangon beszélni, vagy épp mások vigasztalásával fáradozni. Nem tartozik rá.

 - Felejtsd el. - mondta és próbálta összeszedni gondolatait. Újra rosszul lett ahogy körül nézett a szobában. Még mindig nem tudta feldolgozni amit látott.

   Az egyik fotelre támaszkodott. Szédült. A lány pedig végig őt nézte, ahogy reszketve támaszkodik, és próbálja összeszedni magát.

 - De... miért? - kérdezte végre.

 - Sosem értettem az embereket. - kezdte a lány - Mindig csak ígérnek, de végül úgy is megszegik. Akkor meg mi értelme van az ígéretnek?

 - Ez nem válasz a kérdésemre. - mondta a fiú, a hányingerrel küszködve. Bár csukva volt a szeme, így is kísértették őt a rémképek.

 - Megszegtek egy ígéretet. "Örökké együtt". - válaszolt a lány.

 - Mi? - nézett rá értetlenül Chris.

 - Megszegték az ígéretüket. - A válasz hallatán, Chris keze ökölbe szorult.

 - Válaszolj már, a rohadt életbe! - kiabálta.

 - Már válaszoltam.

 - Mindegy... hagyjuk... - mondta a fiú, és megpróbált felegyenesedni, de újra elfogta a szédülést. Ez a szag... a látvány... nem bírom... - gondolta. Újra hányingere volt. A lány még mindig csöndben nézte őt.

 - Jól vagy? - kérdezte hirtelen a lány, és Chris mellé lépett. Világos, szinte már fehér hajába is vér tapadt, akár csak arcára, és kezeire.

 - Úgy látszik? - kérdezte a fiú cinikusan - Különben meg téged mit érdekel? Engem is meg fogsz ölni nem?

 - Ha szeretnéd, megteszem. - válaszolt a lány, és megszorította a kését.

 - Talán van választásom? - nézett rá Chris.

 - Van

 - Miért? Az áldozat az csak áldozat nem?

 - Nem - mondta a lány. Chris nem értette, de nem is nagyon érdekelte, hogy miért. Őt egyszerűen csak nem akarják megölni. Neki ennyi elég is. Erőt vett magán, és fölegyenesedett, majd a lépcsőhöz botorkált.

 - Engem aztán nem érdekel, csak takaríts fel magad után. - Mondta hátra sem nézve, és elindult fölfelé, egyedül hagyva a lányt, aki abban a pillanatban, teljesen elveszettnek érezte magát. Csak állt a szoba közepén, és üveges tekintettel bámult körbe. Már megint... már megint megtettem... - gondolta amint körül nézett a vérrel és belsőségekkel borított helyiségben.

Chris amint belépett a szobájába, magára csukta az ajtót, és be is zárta. Nem mintha ettől függetlenül ne tudna bejutni ide - jutott eszébe a törött zár a bejárati ajtajukon. Az ajtajától az ágyához ment, ledobta magát, és elterült rajta. Nyitott szemmel feküdt, a plafont bámulva, miközben folytak a könnyei. Végig gördültek az arcán, majd felitatta őket a takarója. Nem értette miért. Hiszen gyűlölöm őket... Teljes... szívemből... Vagy mégsem? - zakatolta az agya.

   Abban a pillanatban, a nappaliban álló lány és Chris, ugyanarra az egy szóra tudtak csak gondolni: Miért?

Lost Soul # 2. fejezet - Gyilkos a szobában

   A séta annyira hosszúnak és unalmasnak tűnt, mint még soha azelőtt. Az utcák kihaltak voltak, alig egy két embert lehetett csak látni, de ami még ennél is zavaróbb volt, a csönd. A mélységes csönd.
   Chris, néhány percnyi séta  után, már látta a házukat is, és azonnal kotorászni kezdett táskájában, a kulcsai után. Hamarosan meg is találta őket, és már épp illesztette volna a megfelelőt a zárba, amikor észrevette:
   az ajtó nyitva volt, a zárat pedig letörték. a fiú hátrált néhány lépést, és csak most tűnt fel neki, hogy az ajtó fölső zsanérjai sem tartanak már. Hirtelen hevesebben vert a szíve, és szaggatottan kezdte venni a levegőt. Félni kezdett. Félni hogy mi történt, és hogy mit talál majd ha belép az ajtón. Újabb lépést próbált hátrálni, de a kíváncsisága erősebb volt a félelménél.
   Újra az ajtóhoz lépett, és résnyire nyitotta. Semmit sem látott, teljesen sötét volt a ház, minden függönyt és sötétítőt elhúztak. A fiú félt, mégis, úgy érezte, szinte hívogatja őt ez a különös sötétség. Maga sem értette ezt az érzést, csak belépett a ház előszobájába.
   Teljes feketeség ölelte körül, és különös szag csapta meg orrát. Nem a szokásos hányadék és rothadó kajamaradék szaga, ez valami egészen más volt. Chris hátán végig futott a hideg, és kezdett verejtékezni. Továbbra is szaggatottan lélegzett.
   Beljebb ment. Egyre erősödött a szag, és alig látott valamit, bár a szeme már kezdett hozzászokni a sötéthez. Egyik lépését a másik követte, és egyre jobban félt. Nem tudta mitől, vagy kitől, de érezte ahogyan a félelem végigkúszik a testén.
   Átért az előszobán, és megragadta az ajtó kilincsét, de nem nyomta le rögtön. Tudni akarja egyáltalán hogy mit találna a következő szobában?  Talán nem... - és bár ezt gondolta, mégis lenyomta a kilincset, és átlépte a küszöböt.
   A szag már nagyon erős volt, nem tudta mi ez, még sohasem érzett előtte ilyet. Behúzta maga mögött az ajtót, majd körülnézett a szobában.
   A szíve kihagyott egyet. Hirtelen nem tudott lélegezni. Kiverte őt a víz, szíve rendszertelenül vert, s ő maga alig jutott levegőhöz: egyszerűen nem tudta elhinni amit látott.
   Mindenütt vér. Rengeteg. Túl sok. Emberi testrészek, végtagok szerte hevertek élettelenül, és véresen. Minden ebben a baljóslatú vörösben úszott. A fiú akármerre nézett, csak emberi testrészeket talált, vagy éppen bőr és húscafatokat. A fejére csöppent valami, mire felnézett: még a lámpáról is vér csöpögött. Üvölteni akart, de nem tudott, egy hang sem jött ki a torkán, az ájulás kerülgette, és szédült. Reszketve ment tovább, jobbra. A következő szobában, pedig megtalálta azt amit keresett.
   A szoba közepén, egy élettelen, vérben álló hústömeg. Apa és anya... gondolta a fiú. Könnyek gyűltek a szemébe. Már sejtette, már tudta, mégsem akarta elhinni. Most viszont a saját szemeivel láthatta, azt a véres halmot, ami maradt belőlük. A testük darabkái egymáson, a vérük egybe folyva. A felismerhetetlenségig roncsolódott a testük, Chrisnek csak a tudat maradt, hogy ők azok.
   Térdre rogyott, és hányt, majd egyszerűen csak elfeküdt a földön, saját hányadékában és szülei vérében. Reszketett, a hideg rázta, és sírt. Nem kiabált, nem üvöltött.
   Fogalma sem volt hogy mennyi időt tölthetett el így, de már kint is a sötétség honolt, nem csak a házban. Lassan felkönyökölt, hogy feltápászkodjon. Még mindig reszketett, és a sokk hatása alatt volt.
   Neszt hallott. Azonnal kitisztult a feje, és halkan felkelt a földről, hogy megnézze mi az, vagy sokkal inkább ki az... Miután felállt, azonnal meglátta:
   Egy sötét, csuklyát viselő alak állt a fiú szüleinek maradéka fölött. Chris épphogy csak ki tudta venni mi van a kezében: egy kés volt az. Ijedtében hátrább kúszott, és a falnak ütközött. A sötét alak, meghallotta és azonnal felé fordult, szemei bíbor színben ragyogtak fel, a sötétben.
 - Örökké együtt... - suttogta. Chris nem válaszolt, csak reszketve nézte továbbra is az árnyat, aki folytatta - erre esküdtek, és mégis megszegték. De most már együtt vannak. Már nem lehet őket elválasztani. Látod? - mutatott késével a hús halomra. A fiú egyre jobban félt. Vajon most ő következik? - Félsz tőlem igaz? - kérdezte az alak. Chris csak ekkor eszmélt rá, hogy a vele szemben álló, egy lány. - Mindenki fél. - folytatta, és kicsit elfordult. A fiú megérezte a szomorúságot a hangjában, de még mindig iszonyúan rettegett. Egyáltalán nem volt dühös a szülei gyilkosára, hiszen gyűlölte őket. Teljes szívéből gyűlölte. Ő most csak a színtiszta félelmet érezte. Vajon ez a lány tette? Futott át az agyán a kérdés. - Mondj valamit... - kérte a lány, és megremegett a hangja.
   Chris bár még semmit sem értett abból amit a lány mondott, és zavaros volt az elméje, valamiért mégis válaszolt neki.
 - Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy én nem félek? - kérdezte immáron minden félelem nélkül.

Lost Soul # 1. fejezet - Chris

Chris bosszúsan ült fel az ágyában, hogy kinyomja az ébresztőóráját, majd ezzel a lendülettel vissza is feküdt. Semmi kedve nem volt egy újabb unalmas naphoz. Csak feküdt, és bámulta a repedező festéket a plafonon. Egész nap képes lett volna így maradni, már csak a fülhallgatója és a telefonja hiányzott a boldogágához neki ennyi elég is.
   Végül erőt vett magán, és kimászott az ágyból, hogy felöltözzön. Keresett egy pár zoknit, magára rángatott egy elnyűtt pólót, majd farmerra cserélte a melegítőnadrágját, (egybe) és indult is, hogy felkeltse a szüleit.   Anyját a fürdőszobában találta a földön fekve,  mellette egy vödörnyi hányadék, az apja pedig a kanapén aludt. Remek, már megint egész éjjel ittak. Legszívesebben belerúgott volna az előtte heverő férfiba, de inkább csak otthagyta, még mielőtt meg is teszi.   Kinyitotta a hűtőt, és körülnézett a konyhában, majd megállapította, hogy nincs itthon semmi. - És még csak kaja sincsen. Basszus, és még ti nevezitek magatokat szülőnek? - mondta halkan, majd felkapta a táskáját, a zsebébe süllyesztette a telefonját és a fülhallgatóját, majd kilépett a házból, és elindult a buszmegállóba.   Az utcákon a szokásos látvány fogadta: mindenütt mocsok, az utcasarkokon  pedig cigarettázó prostik néztek a fiú felé, ő pedig mereven maga elé bámulva haladt tovább. Már hozzászokott.   A buszmegállóban rajta kívül senki nem volt, egyedül ácsorgott, miközben egy Slipknot-szám üvöltött a fülhallgatójából. Mikor felszállt a buszra, az első, amit rögtön észrevett,  az a buszsofőr kezében lévő sörösdoboz volt. Már megint sörözik reggel hétkor. Ezen a héten már másodszorra. Bár tökmindegy, erre úgysem járnak zsaruk. Chris keresett magának egy viszonylag tiszta ülést, és ledobta rá a táskáját. Én itt le nem ülök - gondolta. A busz végül tízperces késéssel ért a fiú iskolájához, aki így épp, hogy csak beért fél nyolckor az első órájára.   Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. A tanár megtartotta a szokásos prédikációját, majd a helyére küldte Christ. - Már megint a busz késtél mi? - fordult hátra az előtte ülő. Tylernek hívják, egy évvel idősebb Chrisnél, ő az egyetlen, akivel beszélni szokott.
 - A busz - mondta a fiú.
 - Hidd el, jobban járnál, ha gyalog jönnél.
 - Gyalogol a halál ilyen korán reggel - válaszolt, és elnyomott egy ásítást, Tyler pedig szemét forgatva fordult újra előre.   Az órák csigalassúsággal teltek, az idő pedig szinte csak vánszorgott. Chris továbbra is zenét hallgatott, és egyáltalán nem figyelt az órán.
 - Christian Taylor! - hallotta hirtelen a tanár fenyegető hangját.
 - Mi van? - kérdezett vissza a fiú, kivéve füléből a fülhallgatóját
 - Már megint zenét hallgatsz órán! - kiabálta a tanár.
 - Tisztában vagyok vele tanár úr, nem kell emlékeztetnie. - Néhányan felröhögtek az osztályból, a tanár pedig egyre idegesebb lett.
 - Most azonnal gyere ide, és oldd meg a feladatot! - csapott a táblára. Chris felállt, ráérősen a táblához sétált, felvett egy darab krétacsonkot, és írni kezdett. Körülbelül tíz perc után letette a krétadarabot, és visszasétált a helyére. A tanár csak még idegesebb lett, ugyanis a fiú megoldása hibátlannak bizonyult.
 - Órák után itt maradsz, és kitakarítod a termet! - utasította a tanár, amire egy vállvonást kapott feleletként.   Mikor kicsöngettek az utolsó óráról, Chris a takarítószertár felé vette az irányt. - Csak nem megint aludtál? - kérdezte az egyik takarítónő, majd szájához emelte a cigarettáját, és megszívta.
 - Olyasmi - válaszolt a fiú, majd összeszedte a szükséges dolgait, és visszaindult a terembe. Már túl jól ismerte őt az öreg takarítónő, ugyanis a fiú rendszeresen kap büntetésül egy kis pluszmunkát.
 - Már megint jól megcsináltad - mondta Tyler.
 - Inkább csak kussolj és menj haza.
 - Szerencséd, hogy megy a buszom, mert különben most kapnál rendesen a beszólásodérr!
 - Akkor rohanj! - mondta Chris, majd öklöztek, és a másik srác elment, ő pedig hozzá látott a takarításnak.   Késő délután volt már, amikor kilépett az iskolából, és igyekezett hazaérni. Inkább nem is várt a buszra, úgyis késik, hacsak nem borult még az árokba a részeg sofőrjével együtt, így Chris végül a gyaloglás mellett döntött.   Nem vette elő a telefonját és a fülhallgatóját, veszélyes lett volna, na meg nem akart utcai verekedést. Mereven maga elé bámulva sétált, magabiztos léptekkel. Nem foglalkozott semmivel sem maga körül, teljesen üresek voltak a gondolatai. Már előre tudta, mi vár rá otthon. A tegnap esti piálást követően ma biztos hogy veszekedni fognak... - futott át a fiú agyán, és folytatta a sétát.

(Lektorálta: Luna)

(Luna blogja: http://nightfalloftheblacksun.blogspot.hu/)