Lost Soul

Lost Soul # 9. fejezet - Hiram

   Egészen addig néma csöndben léptettek egymás mellett, amíg el nem érték a házat, és be nem léptek a sötét előszobába. A fiú épp szólásra nyitotta száját, de a Hedwig megelőzte.

 - Hozok jeget.

 - Várj, majd én! - ragadta meg Chris a lány csuklóját, és visszarántotta. Hedwig nem hitt a fülének. Meglepetten nézett a fiúra, aki félrefordította róla tekintetét. Eddig nem is érdekelte hogy mi van velem... - gondolta, de a fiú utóbbi szavai boldogsággal öntötték el szívét, és még hosszú percekig visszhangoztak gondolatai közt.

 - Köszi... - mosolygott Chrisre, aki mikor megpillantotta a lány kedves mosolyát, újra félrekapta róla arcát, és már indult is a konyha felé. Mi a franc van velem? - gondolta mikor kinyitotta a fagyasztót, és kibontott egy zacskó jeget. Keresett egy vékony törölközőt, és belecsomagolt egy nagy adag jeget, ezzel a kezében lépett a nappaliba, ahol Hedwig már egyenes háttal ülve a kanapén várt rá. A fiú lépteinek hangja irányába kapta tekintetét, és szótlanul nézett annak szemeibe.

 - Megígértem hogy mesélek Hiramról... - kezdte azonnal, amint Chris is belépett a szobába.

 - Feküdj le. - szólt a fiú parancsolóan. Hedwig értetlenül nézett rá, és próbált nem fülig vörösödni a fiú szavai hallatán. - Mutasd az oldalad. - nézett rá komolyan a fiú.

 - Ma... majd én elintézem! - botlott meg a nyelve zavarában. Túlságosan hozzászokott a magányhoz, ezért a fiú törődése (bármennyire is örült neki) szokatlan volt számára, és zavarba hozta.

 - Azt mondtam mutasd! - mondta magabiztosabban, hangja mégis nyugodt maradt. Erre Hedwig felhúzta pulcsiját a jobboldalán, így már a fiú is láthatta a hatalmas sötét zúzódást a lány oldalán, a bordáinál. Közelebb lépett hozzá majd letérdelt, és a jeget Hedwig sérülésére rakta. - Ezt szorítsd rá egy kicsit. Jobb lesz tőle. - állt fel mellőle.

 - Nem olyan komoly... - válaszolta a lány.

 - Nem érdekel. Akkor is jegeld. - parancsolt rá határozottan Chris, és közelebb húzta a fotelt a kanapéhoz, ahol Hedwig ücsörgött. Különös melegség töltötte el a lányt. Miért ilyen kedves? - futott át agyán a kérdés, és lopva a fiúra pillantott. Állandóan kifejezéstelen arcán, most az aggodalom, és a düh apró jeleit vélte felfedezni a lány. Talán aggódik... értem? - ez volt az első ami eszébe jutott, majd szétkergette ezt a gondolatot. Nem... biztosan nem... valószínűleg csak zavarja hogy újabb felesleges nyűgöt akasztottam a nyakába.

 - Ki volt az? - kérdezte, és Hedwigre nézett, dühösen izzó szemekkel. Természetesen nem Hedwigre volt dühös, hanem arra az alakra... újra lejátszódott előtte a jelenet ahogy belerúg a lányba, mintha csak egy kóbor kutya lenne, és újra látta maga előtt az élvezettel teli tekintetét amivel a lány eltorzult arcát figyelte. Felfordult a gyomra.

 - Bizonyára nem meséltem neked túl sokat magamról... ne haragudj, hogy eddig hallgattam. - kezdte. - Tudod, még az előtt hogy ezzé váltam volna, nekem is volt egy életem, családom, és barátaim. Persze nem volt olyan jó, mint ahogy hangzik. Az apám rendszeresen ivott, engem is és anyámat is sokszor megvert. A "barátaim" csak bántottak. - sorolta - Rengetegszer éreztem úgy, hogy meg akarok halni. Ilyenkor volt hogy fogtam egy kést, vagy sniccert és... innentől gondolom már sejted mi következett... - mesélte Hedwig, közben kerülve Chris tekintetét, egyenesen maga elé bámult. Nem akart a szemébe nézni, képtelen lett volna látni annak száraz tekintetét, ám Chris szemeiben nem a szokásos borússág tükröződött, sokkal inkább a harag, együttérzés, és még valami más keveredett  - Aztán valaki meglátta a csuklómon a vágásokat. Előre féltem attól hogy miket fog mondani rólam de ehelyett azt mondta soha többet ne csináljam, hogy ne haljak meg, és bármilyen nehéz is, éljek tovább. Lássam meg a boldogságot, és felejtsem el a gyűlöletet. Furcsa nem? Még csak nem is ismert, semmit sem tudott rólam, de meg akart menteni...

 - Ő volt Hiram? - kérdezett közbe Chris. A lány felnézett rá, de nyoma sem volt a tekintetében az utálatnak vagy megvetésnek, Hedwig mégis képtelen lett volna megmondani, mit lát a fiú szemében.

 - Igen... - bólintott a lány egy pillanatra elmosolyodva, majd folytatta. - Egyre több időt töltöttem vele. Megtudtam hogy neki meghalt az apja, így egyedül maradt az anyjával és a húgával. Ismerte a fájdalmat, de ő le tudta küzdeni. Nekem is megtanította hogyan álljak fel újra és újra, hogy folytassam az utamat, széles mosollyal kacagva a fájdalom arcába. Boldog voltam. Végre fontos lehettem valakinek... De közben otthon egyre jobban elfajultak a dolgok... már nem bírtam tovább, képtelen voltam észrevenni az élet örömeit, ahogy ott feküdtem a földön tehetetlenül, miközben apám ütött. Újra pengéhez nyúltam, és mélyebben vágtam a csuklómba, mint azelőtt bármikor. Borzasztóan fájt, azt hittem és reméltem hogy elvérzek, mégis a kórházban ébredtem. Hiram ott állt az ágyam mellett és nagyon, nagyon dühös volt rám. Megígértem neki hogy nem csinálom ezt többet, mégis megtettem. Borzasztóan éreztem magam. Próbáltam megmagyarázni neki, mentegetőzés nélkül, de nem fogadott el semmilyen magyarázatot. Erre én is dühös lettem. Nem tudott semmiről, így fogalma sem volt róla miért csinálhattam. Ez az én hibám volt, mégis kiabáltam vele. Addig veszekedtünk és üvöltöztünk egymással, még egy ápolónő ki nem tessékelte őt a kórházból. Akkor beszéltem vele utoljára, ugyanis rögtön azon az estén hogy hazaengedtek, apám véget vetett mindennek... - fejezte be. Chris észre vette a csillogó könnyeket Hedwig szemében, de nem szólalt meg. Képtelen volt bármit is mondani. Annyi, de annyi mindent kellett elviselnie, és még én sajnáltattam magam? - szorította dühösen ökölbe kezét.

 - Szóval ennyi. - szólalt meg Hedwig újra, immáron nyoma sem volt hangjában a fájdalomnak, újra magabiztosan állt a lábain, megingathatatlanul.

 - Ígérd meg hogy nem mész a közelébe! - kérte Chris, Hiramra célozva. Hedwig nem tudta mit mondjon.

 - Ezt muszáj lerendeznem vele...

 - Ígérd meg! - követelte erőszakosan, de a lány még néhány pillanatig nem válaszolt. Igazság szerint, találkozni akart Hirammal. Le akarta végre zárni a múltját... de tényleg csak ennyiről lenne szó? - suhant át elméjén a kérdés, már előre tudva a választ - Nem... - Le akarta végre zárni a múltját.