Lost Soul

Lost Soul # 10. fejezet - Zavaros képek

   A következő napon még kevesebbet beszéltek egymással, mint szoktak. Hedwig még a fiú szobáját is kerülte, és nem kopogtatott be hozzá különböző ürügyekkel. Fel-alá járkált a házban, vagy levágta magát a kanapéra, és ott heverészett. Azóta hogy találkoztak Hirammal, nem is tudott másra gondolni, egésznap ő és a vele kapcsolatos emlékei jártak a fejében.

  - Mi az ott a kezeden?

 - Semmi, hagyjál békén! - húzódott el a fiútól, de az gyorsabb volt, és elkapta a lány heges csuklóját, aki erre halkan felszisszent.

 - Miért csináltad? - kérdezte, a vágásokat nézvegetve.

 - Semmi közöd hozzá! - tépte ki magát karját a fiú fogásából, és hátrébb lépett  jobb kezével takarva bal csuklóját.

 - Nem tudom miért csináltad... De ez semmire sem megoldás! - emelte fel hangját a fiú, mire a lány kikerekedett szemekkel nézett vissza rá. - Soha többet ne tedd ezt újra! - folytatta, és újra megragadta a lány kezét.

 - Engedj el! - kiabálta.

 - Hallgass meg! Akkor elengedlek! - kiabált vissza, mire a lány bólintott, a fiú pedig elengedte őt. - Azzal hogy magadat bántod, semmit nem oldasz meg, csak rontod a helyzetet. Miért tetézed a saját fájdalmadat? Inkább próbáld meg néha félre tenni a szenvedést, és a dolgok napos oldalát nézni!

 - Napos... oldal?

 - Pontosan! - mosolygott a fiú. Onnantól kezdve mindennap találkoztak, mindennap beszélgettek, és szép lassan barátokká váltak. Aztán történt valami...

 - Miért csináltad?!

 - Te nem tudsz semmit, nem értheted!

 - Megszegted az ígéreted! hazudtál!

 - Fogd be! - majd egy ápolónő sietett a lány szobájába, és kitessékelték a fiút. Ekkor találkozhattak egymással utoljára...

 - Neharagudj... Hiram... - suttogta Hedwig alig hallhatóan. Ahogy visszaemlékezett ezekre az időkre, megértette miért kell hazugságokra, és megtört ígéretekre vadásznia. Mintha ezzel jóvá tehetném saját bűnöm... - gondolta a kanapén fekve, majd a feladatáról újabb emlékképek borították el elméjét.

   Egy lány áll az utcán, a szakadó esőbe. Teljesen átáztak a ruhái, reszket a hidegtől, borzasztóan fázik. Sírva könyörög segítségért, de senki nem hallja őt. Ijedten próbálkozik tovább, de semmi értelme, hiszen senki nem láthatja őt...

   Aztán néhány nap múlva, végre hozzá szól valaki. Felrángatja a földről, és elviszi valahová... minden homályos... nagyon gyenge... egy sötét helyen van, és egy sötét, csuklyás alak beszél hozzá... egy nő...

 - Készen állsz beteljesíteni a feladatod, hogy végül eltűnhess ebből a szenvedéssel teli világból?

 - A... azt hiszem... - válaszol bizonytalanul a lány, aki úgy érezte az ájulás kerülgeti.

 - Helyes... jó kislány... - válaszolja a nő, és innentől megint csak minden zavaros...

 - Miért? Miért nem tűntem még el? - kérdezte halkan, válaszra várva a csöndben. Már megértette miért kapta azt a feladatot amit, de ezen kívül, semmit sem tudott. Csak el akart már végre tűnni... ebből a szenvedéssel teli világból.

   Chris már sokadszorra tekintett ki résnyire nyitott szobaajtaján, de Hedwignek nyomát sem látta. Néha hallotta könnyed lépéseit a földszintről, de az emeleten még egyszer sem fordult meg. Talán túl durva voltam vele? - hallotta újra saját hangját. ahogy parancsolóan szól a lányra: "Ígérd meg!". Csak védeni akarta őt, miután megbánta hogy eltaszította magától. Biztos fájdalmat okoztam neki, és régi sebeket téptem fel azzal, hogy magára hagytam... - gondolta, és idegesen a falba bokszolt. Tényleg egy idióta vagyok. - szidta magát. Úgy érezte le kéne mennie, és beszélnie vele a múltesti dologról. Azonnal felkelt az ágyáról, kisétált szobájából, és halkan, ráérősen lement a lépcsőn. Hedwig a nappaliban feküdt a kanapén, és üveges tekintettel bámulta a plafont, majd Chris hangja térítette őt magához, éber álmából.

 - Ha akarsz, találkozhatsz vele, végül is nem szólhatok bele abba hogy mit teszel, és mit nem, de van egy kikötésem. - mondta, mire a lány kíváncsian felült.

 - Mi az? - kérdezte, de szinte már előre tudta a választ.

 - Én is veled megyek.