Lost Soul

Lost Soul # 12. fejezet - Palástolatlan félelem

   Mikor leszállt az éj sötét leple és elcsendesedett a környék, Hedwig még egyszer megkérdezte Christ.

 - Biztosan jönni akarsz?

 - Igen. - érkezett a fiútól a rövid, ám határozott válasz.

 - Oké... - mondta halkan a lány, bár továbbra is rossz előérzete volt ezzel kapcsolatban. Mégis, ha eszébe jutott amit Chris korábban mondott - Nem hagyom hogy egyedül maradj - megnyugodott, és kellemes melegség öntötte őt el. Az övére erősített tokokba csúsztatott néhány kést, majd leült a kanapéra és ott várta a fiút, aki másodpercekkel később ügetett le a lépcsőn.

 - Mehetünk? - kérdezte, miután bekötötte cipőjét, és felállt, Hedwig pedig válaszul csak bólintott, majd kiléptek az ajtón, és belevetették magukat az éjszaka feketeségébe.

   Szorosan egymás mellett, némán sétáltak végig az utcákon. Chris szinte percenként pillantott lopva a lányra, aki látszólag teljesen elkalandozott mellőle gondolataiban

 - Félsz? - kérdezte tőle halkan. Néma bólintás volt rá a válasz, amin a fiú nem csodálkozott. Legutóbb csak távolról, külső szemlélőként nézte Hiram és Hedwig jelenetét, mégis kirázta őt a hideg attól a sráctól. - Ha ez megnyugtat... én itt vagyok melletted. - szólt halkan Chris. Nem igazán tudott mást mondani, nem jutott eszébe jobb, de legnagyobb meglepetésére Hedwig elmosolyodott szavain, és bólintott.

   Néhány lépéssel később a lány hirtelen megtorpant, Chris pedig kérdőn nézett rá, ám Hedwig nem hagyott neki időt a kérdezősködésre.

 - Már közel van. - suttogta - Nem jöhetsz tovább.

 - Vigyázz magadra. - mondta a fiú búcsúzóul, majd leült a járda szegélyére, Hedwig pedig egyedül folytatta a sétát.

   Chris fel akart állni. Fel akart állni hogy utána rohanhasson, hogy vele menjen, és ne hagyja egyedül, de nem tehette. Megbeszélték, hogy Hedwig egyedül találkozik Hirammal, ő pedig a közelben vár rá. Ha odamenne annak csak felesleges erőszak lenne az eredménye, ezt pedig egyikük sem akarta, így tehetetlenül ült a hűvös betonon, és nézte ahogyan a lány alakja egyre távolodik, majd a sötétségbe vész, a fiún pedig szinte azon nyomban eluralkodott az aggodalom, és a türelmetlenség.

   Hedwig félelemmel telve sétált a kihalt, sötét utcákon. Minden egyes lépése után, még nehezebb volt a következő, miközben másra sem tudott gondolni mint hogy a megtett méterekkel, egyre közelebb kerül Hiramhoz. Nem tudta mitől fél, és miért járja őt át a kétségbeesés és rettegés hűvös szele, mégis reszketett, annak ellenére hogy egész kellemes volt az idő.

   Egyre erősebben érezte Hiram jelenlétét, ahogy közeledett felé. Már csak körülbelül egy utcányi lehet, a köztük lévő távolság. Hedwig tovább léptetett, végig a következő utcán, és már tudta is merről fogja megszólítani őt a fiú.

 - Szóval eljöttél. Számítottam rád, bár azzal egy kicsit sikerült meglepned, hogy végül őt nem hoztad. - szólt egy hang, majd lassan előlépett tulajdonosai is, az éjszakai árnyak leple alól. Hedwig hirtelen, és ösztönösen felé fordult, bal kezével rögtön egy késének markolatáért nyúlva.

 - Mit akarsz? - kérdezte, és komoly erőfeszítések árán végül sikerült rávennie hangját, hogy ne remegjen.

 - Nem is tudom... - kezdte, majd egy másodperc töredéke alatt a lány mellett termett, kezében lévő kését a lány arcához nyomta, majd füléhez hajolt, és halkan azt suttogta - Talán csak látni ahogyan szenvedsz.

   Hedwigen végigfutott valami hideg, félelemmel teli érzés, amikor a fiú hűvös lehelete a nyakához ért. Rettegést és fájdalmat érzett szívében. Tényleg... ő lenne Hiram? - futott át agyán a gondolat, és számtalan kedves emlékének képe, ami mind róla szólt.

   Lehunyta szemét, majd lassan be, és kilélegzett. Félelmét lassan az emberi oldalának egy részével együtt nyelték el démonjai, így alig egy-két másodperccel később, már Hiramhoz hasonló szörnyetegként állt szemben vele.

   Hiram is érezte hogy megváltozott a lány légzésének és szívverésének ritmusa. Szinte érezte ahogy elszállnak félelmei, és lassan valami sötét férkőzik a rettegése helyébe.

   Hedwig hirtelen pördült meg saját tengelye körül ezzel eltávolodva a fiútól, majd előrántotta egyik kését, és támadott. Hiram kitért jobbra a csapása elől, ám nem sok hiányzott, hogy a lány kése célba találjon. A következő pillanatban a fiú erősen a lány hátába rúgott, mire Hedwig gerince halkan roppant és egy pillanatra nem kapott levegőt, ám nem törődve fájdalmával próbált visszavágni, sikertelenül. Hiram gyorsabb, és erősebb volt nála, könnyűszerrel hárította ütéseit, és játszva hajolt félre támadásai elől.

 - Erősebbnek hittelek. - mondta, mikor elkapta Hedwig jobb csuklóját, amiben kését tartotta.

 - Fogd be! - kiabált rá a lány, leplezetlen kétségbeeséssel hangjában, mire Hiram arcán sötét, démoni mosoly jelent meg.

 - Ennyire félsz?