Lost Soul

Lost Soul # 13. fejezet - Kísértet

   Hedwig tehetetlenül vergődött, miközben Hiram egyre erősebben fogta őt le. Próbált szabadulni, de akárhogy erőlködött, képtelen volt kitépni magát a fiú karjai közül.

 - Fogb be! Fogd be! - kiabált tovább, kissé hisztérikusan, mire Hiram felnevetett.

 - Milyen aranyos - duruzsolta Hedwig fülébe, aki erre erősebben kezdte dobálni magát. Bár őrülete irányította a lányt, kétségbeesése hamar magához térítette. Próbált megnyugodni, és higgadtan gondolkodni hogy szabadulhatna ki Hiram szorításából. Lassan kezdte átlátni a helyzetet, és mikor kitalálta hogyan fog szabadulni sötét mosoly jelent meg arcán.

 - Túl figyelmetlen vagy, te idióta. - suttogta, mikor a fiú egy óvatlan pillanatában engedett az erős szorításából, elég teret hagyva ezzel a lánynak egy jól irányzott rúgáshoz, amivel sikerült őt eltalálnia, noha néhány centire elhibázta a fiú gyomorszáját. Hiram elterült a földön a rúgás erejétől, majd elégedetten megszólalt.

 - Nem is rossz. - állt fel a földről lassan - Talán mégis csak elszórakoztathatsz még egy darabig

   Hedwig szíve rendszertelenül vert zihálva kapkodott lebegő után, és teljesen pánikba esett. Egyre felelőtlenebbül támadott, kétségbeesése teljesen eluralkodott rajta, elméje elborult. Egy újabb kétsébeesett és figyelmetlen lépésének következtében, a fiú könnyedén mellkasba rúgta, majd bevitt egy erőteljes jobb horgot, mire Hedwig elterült a földön. Feje erőteljesen csapódott a betonhoz, könyökét felhorzsolta esés közben. Amint megérezte a vére ízét szájában, kissé kitisztultak gondolatai, a fiú ütésének sikerült magához térítenie őt. Lassan, félelemtől és fájdalomtól remegve tápászkodott fel a földről, felrepedt ajkából vér csöpögött. Hiram türelmesen megvárta míg a lány feláll, csak azután rontott neki újra.

 - Nem értem... - szólalt meg halkan, de kénytelen volt félbehagynia mondatát, míg félrehajolt a fiú egy csapása elől, majd a fiú következő támadását is kivédte, ezután pedig ő mért csapást ellenfelére. - Mi történt veled? - fejezte be mondatát, ám pillanatnyi figyelmetlenségéből a bal felkarjába nyilalló éles fájdalom térítette magához. Ellenfele támadásai intenzívebbé és erősebbé váltak, Hedwignek minden porcikájával arra kellett összpontosítania, hogy idejében védje Hiram csapásait.

 - Még te kérdezed?! - kiabált rá a lányra, s nem hogy nem hátrált meg, inkább még hevesebben és gyorsabban küzdött. Néhány csapását nem tudta teljes egészében kivédeni a lány, itt egy vágás, ott egy horzsolás éktelenkedett halovány bőrén. Továbbra is védekezett, miközben lassan sikerült felülkerekednie félelmén, melynek helyébe fájdalom költözött. Lehetősége sem volt visszatámadni, a fiú félőrült démonként ostromolta őt megállás nélkül, magából kikelve. - Na ne szórakozz! - üvöltött a lányra, akinek minden erejét felemésztette  fiú csapásainak elkerülése. Miért csinálja ezt? - kérdezte magától mikor egy újabb ütést, majd egy rúgást is sikerült hárítania. Fáradni kezdett, egyre nehezebb lett számára a védekezés. Zúzódások, és horzsolások borították mindenütt, de nem szenvedett komoly sérüléseket leszámítva egy mélyebb vágást a bal válla tájékán. Persze élete nem volt veszélyben, valószínűleg ha szíven szúrta volna őt ellenfele sem halt volna meg, - elvégre senki sem képes kétszer meghalni - ám a fájdalmat ugyanúgy érezte volna.

   Hiram kezdett kicsit lenyugodni, már nem támadott olyan hevesen és erősen mint egészen eddig. Már nem tombolt többé vadállat módjára, mozdulatai lassultak, míg végül már nem támadott többet, csak kifulladva nézte a fáradtságtól ziháló Hedwiget.

 -Tényleg... tényleg nem tudod? - kérdezte, kivételesen egészen emberien. A lányt is meglepte hogy Hiram ezúttal normálisan szólt hozzá, válaszul pedig csak a fejét rázta.

 - Értem... - ült ki egy eszelős, sötét vigyor arcára, és nevetni kezdett, mintha csak valami vicceset hallott volna, ám sokkal inkább egy őrült, megtört lélek kacajának tűnt. - Rendben... értem... - mondogatta továbbra is magában nevetgélve, halálra rémisztve ezzel Hedwiget. - Szóval tudni akarod mi történt? - fordult felé, örvénylő őrülettel tekintetében - Van fogalmad róla hogy milyen terhet tettél a vállamra? Miután a halálodat kívántam, te tényleg elmentél. Van fogalmad róla milyen érzés volt minden reggel felkelni, és tükörbe nézni ezzel a tudattal?

 - De... - kezdte volna Hedwig, ám Hiram a szavába vágot.

 - Halgass! - kiabálta, de a lány nem törődött parancsoló szavaival.

 - Én nem akartam meghalni! Nem akartam ezt tenni veled! - kiabálta túl a fiú szavait.

 - Én viszont meg akartam halni... - halkult el hangja, majd újra felkiáltott - Mégis, még mindig itt vagyok! Kísértenek az emlékek, nem hagynak aludni! Te vagy az aki kísért engem ebben a véget nem érő rémálomban! Miattad szenvedek! - tombolt magából kikelve, üvöltözve. Hedwig lassan felállt a földről, és Hiram mellé lépett. Könnyei patakokban folytak le az arcán, ahogy tudatosult benne, hogy azt a Hiramot akit ő megismert, soha nem fogja újra látni. Ő nincs már többé, felemésztette őt saját fájdalma és őrülete, immáron csupán önmagának megtört, szenvedő árnyéka.