Lost Soul

Lost Soul # 14. fejezet - Egy fájdalmas, és néma búcsú

   Hiram hirtelen egy kezet érzett a vállán, és felnézett. Hedwig térdelt előtte, jobb keze az ő bal vállán nyugodott, félénk, halvány mosolya pedig kedvességet árasztott.

 - Ne haragudj. - mondta, A fiú elméje pedig néhány pillanat alatt felszabadult az őt kínzó sötétség alól, és elöntötték őt az emlékek. Mikor először találkoztak, mikor mindig együtt mentek haza, mikor együtt töltötték a délutánjaikat a közeli parkban, mikor mindketten boldogok voltak, megannyi fájdalom és szenvedés közepette. Lehajtotta fejét, hogy Hedwig ne láthassa a könnyeit, aki csak csendben nézte az előtte térdelő fiút, továbbra is vállán tartva a kezét. - Minden rendben. Senki sem bánthat többé. Itt leszek melletted. - suttogta Hiramnak megnyugtatóan, aki továbbra is képtelen volt felnézni Hedwigre, helyette némán bámult maga elé a hideg betonra. A lány még mindig őt nézte, keze még mindig az előtte térdelő fiú vállán nyugodott, tekintetével pedig kedvességet sugárzott.

 - Nem. - suttogta halkan Hiram, és minden bátorságát összeszedve a lányra emelte tekintetét. Egészen idáig elveszetten bolyongott a vérfagyasztó, hideg sötétségben, egy kiút után kutatva, amit most végre megtalált. Hedwig eloszlatta a sötét, fekete félelmeit, szenvedéseit, és kivezette őt a sötétségből. - Nekem kéne bocsánatot kérnem. - nézett a lány szemébe, és tekintetének bordó fénye lassan kihunyt, szemei újra kéken csillogtak a holdfényben. - Neharaguj. - állt fel, Hedwig pedig követte mozdulatait. Fényesen csillogó könnycseppek gördültek le arcán, bár ezek most nem a fájdalom, inkább az öröm könnyei voltak. - Na, ne sírj már! - mondta Hiram megnyugtatóan, és egy kedves mosoly jelent meg az arcán. Hedwig megtörölte könnyes szemeit, ám amint felitatott egy könnycseppet, egy újabb csordult végig az arcán. Csendesen szipogva álldogált a fiú előtt, aki csak mosolyogva figyelte őt, egészen addig, amíg Hedwig nem ugrott váratlanul a nyakába. Erősen belekapaszkodott a fiú fölsőjébe, és úgy mondta halkan.

 - Hiányoztál. - bár nem lehetett érteni mivel arcát Hiram pulcsijába temette, a fiú valahonnan mégis sejtette mi lehetett a szó, amit suttogott. Ő is átölelte a lányt, és erősen magához szorította, arcát Hedwig nyakába fúrta. Hiram egy kis idő után felnézett, és pont meglátta, ahogyan a kis utca végében álló árny szemei vörösen felvillannak.

 - Te is. - válaszolta halkan a lánynak, újra ránézve.

 - Készen állsz? - kérdezte Hedwig.

 - Igen. És te?

 - Igen.

   Ezután eltűntek, elnyelték őket a torz, és sötét árnyékok, amiket egy pislákoló utcalámpa fénye vetett a hideg földre. Az egyik pillanatban még ott álltak, a következőben pedig nyomtalanul elillantak.

   Chris előlépett rejtekéből ahonnan az imént még nesztelenül figyelt, most pedig tekintetével a szűk utcácskát pásztázva Hedwiget kereste. Lassan arra a helyre sétált, ahol néhány másodperce még a lány állt, és egy apró jelre, vagy nyomra várt. Bármi megtette volna, tényleg bármi. Egy hűvös fuvallat, egy bagoly huhogása vagy macska nyávogása, tényleg akármi! Mégsem történt semmi. Tekintetének vörös izzása kialudt, barna szemében a színtiszta fájdalom tükröződött a hold sápadt fényében,talán egy könnycsepp is kicsordult szeméből, majd végigfolyt arcán. Még mindig várt, még nem adta fel, de nem hallott mást csak a megszokott autózúgást. Már épp indulni készült, mikor egy erőtlen, kósza szellő simított végig a betonon, szárnyain pedig egy gyűrött papírlap sodródott a fiú lábai elé. Chris lehajolt és felvette, majd széthajtogatta, és olvasni kezdte az írást, amit a lapon látott.

Chris!

Sajnálom hogy most itt hagylak, és még csak el sem búcsúzhattunk rendesen, remélem eljutnak hozzád ezek a sorok! Ha most is ezen mondatokat olvasod, kérlek tégy félre egy pillanatra minden rosszat, és nézz fel az égre, figyeld a csillagokat! Azt mondják, mikor valaki végleg távozik az élők sorából lehull egy csillag, mikor pedig valaki megszületik, egy új szikra ragyog fel fényesen, az éj sötétjében. Figyeld a csillagokat, és soha ne felejts el!

Hedwig

   És abban a pillanatban ahogy Chris az éjszakai égboltra emelte tekintetét, felragyogott egy új, halovány fénypont, ami kedvességet árasztott magából, a sötét utcákat pedig betöltötte a fiú szenvedéssel telt, fájdalmas kiáltása.